Értékelések 8
Maga az ötlet remek volt, de kicsit úgy éreztem, mint Cumberbatch mellett elröpült volna a többi színész és ez zavart bármennyire is James volt a centrumban. A film második felét én is erősebbnek éreztem, de ettől függetlenül zavart, hogy a többi karaktert némileg elnyomottnak, gyengének éreztem.
Ez egy nagyon elgondolkodtató és nehéz film. Nehéz témával foglalkozik; egy olyan témával, amit bár már rengetegszer feldolgoztak, itt még is máshonnan közelítik meg. Nem a szerelmet, vagy a családot állítja a középpontba, hanem egy nehezebb témát – a barátságot. Egy olyan baráti kör van itt terítéken, aminek tagjairól bár nem tudunk meg túl sokat, még is megismerjük problémáikat, és azt a mérhetetlen feláldozást amit legjobb barátjukkal szemben tanúsítanak. Az ötlet, miszerint főszereplőnk James egy utolsó utazással akarja megkoronázni rövid életét, véleményem szerint zseniális. Így a filmnek lehetősége van olyan hangulatok átadására, amik más körülmények közözz nem kerülnének elő. Lehetősége van elénk tárni a metaforát; az élet igazából egy nagy utazás, amit nem szabad küzdés nélkül feladni.
Az eleje kissé döcögősen indul; hangulatból hangulatba esünk át, az átkötések itt még nem sikeredtek igazán jól. De szerencsére ahogy haladunk egyre előrébb, a film fel vesz egy tempót, amit utána végig tart. A dialógusok nem túl hosszúak – sőt túlzásba se vitték őket –, ám annál ütősebbek. A karakterek szinte az összes megszólalása mélyebb mondanivalót rejteget; mert akárhogyan próbálják felhőtlenül élvezni az utazást, az egész történetet áthatja a halál, és az azon túli élet gondolata. Ennek kiteljesedését pedig gyönyörűen komponálták meg. A vége nagyon átütő lett. Az utolsó mondatok, a küzdés és az igaz barátság megkérdőjelezése akkora érzelmi töltetet ad a filmnek, amit nehéz kezelni, de a rendezők gyönyörűen oldották meg. A végkifejletre végső soron lehetett számítani; abból ahogy James az egész utazás alatt viselkedik, tisztán kivehető hogy valami komolyat próbál lezárni magában. Le a kalappal Benedict előtt – ismét kifogástalan alakítást nyújtott.
Pontosan tudom hogy sírnom kellett volna. A vége tipikusan olyan vég volt, ami után az ember csak ül és bámul maga elé, egy kiadós zokogás után. Bennem valamit úgy tűnik genetikailag elkódoltak – bár lehet azért nem sírtam, mert az egész jelenet alatt azon gondolkoztam, milyen nehéz lehetett megcsinálni és felvenni azt a részt. Ettől függetlenül, bennem is felmerültek az ilyenkor akaratlanul is megjelenő kérdések. Mi lenne ha egyszer ez velem történne meg? Nem tudom. De az biztos hogy nem így csinálnám. De Jim indokai is teljesen érthetőek – hiszen ha távozunk, távozzunk bátran, nem igaz?
