Clint Eastwood élete és filmjei (2007) 90% 3★

Ha az ember rossz tanácsadókra hallgat az életben, azok olyanokat fognak mondani, hogy „ez nem te vagy”. Meg hogy „nem ilyen képet alakítottál ki magadról”.
Emlékszem, évekkel ezelőtt, amikor forgattuk a Mindenáron vesztest, ami eléggé kirívott a többi filmem közül, mindenki azt tanácsolta, hogy ne szerepeljek a filmben, mert az nem én vagyok. Erre megkérdeztem, hogy „miért, mi vagyok?” Azt kérdeztem tőlük: „az életem végéig pisztollyal hadonásszak? Mi vagyok én? Már mind eljátszottam, ami én lennék?” Sokszor csináltam ilyet, és mindig sikerem volt.

– Elmondaná, mit tanult Don Siegeltől? A gyorsaságát, az ironikus hangvételét?
– Don kimeríthetetlen energiával bírt, és nagyon határozott volt. Ha döntést hozott, akkor nem tágított. Nem kapkodott, de tudott változtatni a dolgokon, ha szükséges volt. Mondjuk, ha eltervezte, hogy ott [mutat az egyik oldalra felfelé] fog kelni a nap, és a helyszínen kiderült, hogy [mutat egy másik oldalra felfelé] ott kel fel a nap, az őt nem zavarta. Láttam rendezőket, akik órákat vagy napokat vesztettek, mert nem úgy mentek a dolgok, ahogy eltervezték, és mindent az alapoktól újra fel kellett építeni. De Donnál, akkor a kamera itt lesz, onnan vigyük át, oda, és akkor a nap ugyanonnan fog felkelni. Átvariálta a hátteret. Szabadon mozgott, és ez nekem mindig nagyon tetszett. Mondhatjuk azt, hogy ezt tanultam tőle.
Sergio is csinálta ezt néha, de ő mindent nagyon megtervezett. Ha látott maga előtt egy beállítást, akkor hónapokkal korábban elment a helyszínre, és akkor azt a beállítást pont úgy akarta megvalósítani. Mindketten magabiztos filmesek voltak.

Sok olyan embert ismertem, akikre nem mondanám, hogy vesztesek, de mégsem akartak nyerni. Volt valamihez tehetségük, de folyton elpazarolták. Ahányszor a siker közelébe kerültek, mindig hátat fordítottak neki. Szóval egy idő után azt mondja az ember, hogy azért van, mert az illető fél a győzelemtől. Fél a győzelemhez szükséges fegyelemtől. Fél, hogy veszíthet, úgyhogy mindig van kifogása. És ez a kifogás lehet az, hogy nincs a csúcson, mert egész éjjel kimaradt, vagy bármi. A lebujzenész ilyesmi. Mindig úgy éreztem, hogy sok country énekes, sok előadóművész ilyen. Hank Williams, Red Foley meg a többiek, mind önpusztítóak voltak. A jazzesek közt még Charlie Parker is. Senkinek nincs erre válasza, de több millió ilyen ember van.

– Ha visszatekint a karrierjére, mik voltak a legnagyobb fordulópontok?
– A legnagyobb fordulópont az volt, hogy olyan munkát végezhettem, amilyet szerettem. SZERETTEM! Szerettem színész lenni. Élveztem, mert olyan Walter Mitty-szerű volt az egész, hogy lehetek…hogy sok mindenbe beleképzelheti magát az ember. Nagy kiváltság, ha olyasmit dolgozhat az ember, amit szeret! Van sok olyan munka, nekem is sok olyan munkám volt, amit egyáltalán nem élveztem, de azokat is csinálni kell, hogy az ember életben maradjon, hogy az ember dolgozzon és fizetést kapjon. Kezdő színészként minden nap vagy éheztem, vagy dorbézoltam, de az esetek többségében inkább éheztem. De elég szerencsés voltam, hogy olyan helyzetbe kerüljek, ahol sikeres lehettem, és hogy folyamatosan ilyen környezetben dolgozhattam. És a filmkészítés! Szerettem filmeket csinálni, mert felvethettem azokat a témákat, amelyeket felvetettem. Az emberiség dilemmáit. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ezt megtehettem. A családomban nem volt senki, aki ezt megtehette. És … nem tudom, hogy az utódaim meg fogják-e tenni. Most már úgy látom, bárcsak fiatalabban indultam volna el, mind a drámai, mind a zenei pályán. A fiamból zenész lett, és … látom, hogy mennyire élvezi, örülök, hogy fiatalon elkezdte. Legalább hamar eldöntötte, hogy mit akar, én sose tudtam, mi lesz belőlem, csak így alakult. Így alakult az életem, jöttek az események, ezért fatalista lettem, mert úgy gondoltam, hogy a sors keze igazgat. Biztos voltam, hogy nincs más mentorom, csak a sors.

– Az édesapja gyakran mondta, hogy semmi sincs ingyen?
– Igen, nagyon erősen hitt abban, hogy semmit sem kapunk ingyen, azt mondta, mindenért meg kell dolgozni. De ez jellemző volt a világválság korabeli emberekre. Az apja is keményen dolgozott, aztán ő is keményen dolgozott, aztán jött a világválság és nem volt munka…Azért is meg kellett dolgozni, hogy munkát kapjon az ember. Akkor még nem létezett egészségbiztosítás, segélyek, semmi ilyesmi. Egyszerűen meg kellett dolgozni ezekért. Akkoriban keményebbek voltak az emberek, ezért a stílusa is kemény volt. Mindig azt mondta, senkitől nem kapsz semmit ingyen, ki kell érdemelni. Mindig azt mondta, hogy amikor állást keresek, ne azt kérdezzem, hogy mennyit fognak fizetni, hanem azt mondjam el, hogy mi mindent fogok tenni a vállalatért, hogy mindent meg akarok tanulni a munkáról, és hogy milyen nagyszerű dolgokat fogok tenni. A zsigereim jó párszor megmentettek. Akkor is, amikor színésznek tanultam. Emlékszem, hogy felhívtam az apámat, és mondtam neki, hogy egy kis időre hanyagolom az iskolát, hogy színésznek tanuljak. Azt mondta nekem, hogy ne feledkezzek bele az álmodozásaimba. Mondtam neki, hogy nem erről van szó, egyszerűen élvezem, hogy ezt csinálhatom, szóval miért ne próbáljam ki? Pár évvel később jót nevetett ezen. Jó volt látni, hogy nevet ezen. Nem azért csináltam, hogy bizonyítsak. Egyszerűen a zsigereim mondták, hogy kövessem ezt az irányt. Lehet bárhogyan hívni, érzésnek idebent, vagy egy angyalkának, ami itt ül…bármi is ez, bármiben is hisz az ember.