Celebvadászat: Menekülés Bear Grylls elől (2025–) 40% 2★

Ennél nagyobb csalódást nekem, talán, még sosem okozott valóságshow, amit végig is néztem/végig tudtam nézni.
Utálom, ha pitiáner dolgokra kell időt szánnom. A kell szót ehelyütt úgy értem, hogy van bennem egy leküzdhetetlen kényszer, hogy ezt muszáj leírnom, holott az ég egyadta világon se értelme, se haszna se sok van, mégis kényszerítve vagyok, önmagam akaratossága miatt. Megpróbálok nem csapongani.
– Én azt gondoltam Bear Gryllsről – nem ismerem, de sokat hallottam róla érintőlegesen – hogy ő egy igazán fasza, kemény csávó, aki komolyan tolja az életet és komolyan veszi a szerepléseit. Ennek a műsornak – várható volt egyébként – a főproducere is. Én azt gondoltam, nem is kételkedtem, elvártam, hogy ez a műsor olyan legyen, mint Grylls híre: kemény, következetes, mérvadó. Aztán azt gondolhattam volna, hogy miután a címében szerepel a „celeb” szó, nem lesz azért olyan belevaló, mint én elsőre gondoltam.
– A legjobb szereplőket kihullatták az elején. Hogy miért írom itt a szándékoltsáot sugalló szót? Rögvest a következő gondolatom megindokolja majd.
– Rettentően átlátszó. Megkreaált, előre megírt, előre beállított, nincs benne semmiféle randomitás, szerencsefaktor, az eleljén is tudhatod, hgoy pontosan ki lesz a bajnok, mert egyszerűen annyira kiszámítható, hogy néhol viszketnek a végtagjaid és hiába vakarod őket, csak még jobban belobbannak az idegeid. Kis szüneteket kell tartani közben, mert az ember ahogy halad a „végzetesen lesújtó” eredmény felé, pontosan tudja, egyre magabiztosabban, hogy mire számítson. Semmiféle vigaszt nem kell remélni: nincs. Tudod, közeledsz és egyre irritálóbb a műsor és állandóan azt kérdezed majd magadtól: miért őt választották? Mi okuk volt erre, mit akarnak sugallani? Miért nem szól ez a műsor arról, ami miatt készült: Túlélésről? Ehelyett kapsz egy béna celebtársaságot, ahonnan a legjobb arcok kihullanak és a totál érdektelenek maradnak végig, egy kivételével.
– Olyan érzésem volt végig, hogy a kevésbé ismert, méltán elfeledett (méltán elfeledett! így ahogy írom) „celebivadékok”, akiket már a wc-n lehúzás fenyeget olykor, és a felejtés tömény keserűsége környékez most újra kapnak egy esélyt. De kérem, miért egy túlélőshowban, amit azért néznek a nézők, mert vagy ők maguk is érdekeltek a témában vagy mert valami olyasmit keresnek ami eltér a szokványos vinnyogó-csillivilli-okádás-rózsaszínunikornis showktól?
– spoiler Nem tudom, hogy valós-e a térdfájás, én inkább arra tippelek, hogy meglátta, hogy mibe rángatták és még méltósággal kiszállt a showból… sőt, ha beszélhetnék vele, biztos vagyok benne, hogy megerősítené a gyanúm. Oda ép, értelmes, valamirevaló, tényleg kihívást kereső, kevésbé a celeblétre áhítozó, mindinkább kemény fából faragott, igazi ember nem merészkedik.
– spoiler kiesése végülis keserédes, már az elején, mert én ugyan a stáblistát nem néztem meg, de nagyon örültem a jelenlétének. Kb. 30 percig, aztán ahogy elkezdett mint ember kirajzolódni, igencsak meglepődtem, mert ezt az okádék viselkedést én nemhogy nem tolerálom, de egy ilyen versengő műsorban kimondottan bicskanyitogatónak tartom. Nem kár érted: sikerült 20 évnyi rózsaszín felhőt eloszlatnod és a rajongásomat a wc-n lehúzni. Köszönöm, hogy ismét tisztábban láthatok!
– Kola: nos, amikor az első alkalommal Bear elkezdi dícsérgetni, hogy milyen kemény gyerek, én totál biztos voltam benne, hogy már csak a kíváncsiság hajt, hogy végignézzem a műsort, meg Lottienak végig drukkoltam végülis. Szóval, hogy Kola kemény gyerek? – spoiler, végig picsogott, mint egy óvódás, ha nem ő nyert, eszébe se jutott, hogy férfiként/emberként erőt vehetne magán, és úgy duzzogott, mint én nagycsoportos óvodásként amikor KK nem engem kért fel táncolni az óvodiai buliban. Nem túlzok: csak meg kell nézni vele néhány jelenetet? Ilyenek a kemény fiúk? Hölgyeim és uraim, krva nagy bajban van ez a világ, azt kell, hogy mondjam. :((((
– Laurence – elnézést, de ha képtelen vagy szembenézni a koroddal és az emberi jellemeddel, akkor mi a f.szt keresel ebben a műsorban? Szégyen ez az állandó picsogás. Menjél akkor nyugdíjba fiam, ha nem tudsz mit kezdeni a sajgó tagokkal, meg a kihívásokkal. Add is fel, már most, és semmibe se fogj bele, ha ilyen öreg vagy. Menjél szépen a képernyő mögé, neked már lehúzták a függönyt. Ezt a helyzetet, utat magad determináltad. Bye-bye.
– Leomie? Bocs, de ő kicsoda és hogy került ide?
– Danny? Bocs, de ő kicsoda és hogy került ide?
És mindkettejüknek mi keresnivalója volt itt? Miért választották őket? Mi volt az ok és miért? Jahogy, meg kellett lenni a kvótának és a mérlegelés szalajtotta őket. Megint jön fel valami gyomortájékon… már kezdem unni ezt a mércézést.
Lottie – fel nem foghatom, hogy ennek a csajnak hogy van ennyi önuralma és türelme. Én már felgyújtottam volna az ágyat Kola alatt. Hihetetlenül drukkoltam neki. Az, hogy ő Kate Moss testvérkéje, kevéssé segíti az önbizalmát. Pedig ha rajtam múlna, szívesen elmondanám neki: sokkal jobb csaj, jobb ember azok alapján amit láttam belőle a kevés képernyőidőben, mint nagytestvére. Az, hogy ezzel próbálják meg alázni, olyanok, mint a kisujja körméig fel nem érő Kola, az meg már tényleg mindent visz. Valahogy, olyan, mintha a gravitáció fordítva működne: a dolgok abszolút igazságtalan volta az igazságszerető ember szívét saját zsírjában sütögeti, kb. percenként. Engem totál lehozott az életről, hogy mennyire nincs balanszban az emberi jóság és az erre reagáló karma kapcsolata… rettenet.
– Ha azokkal a módszerekkel indulsz neki egy komolyabb túlélésnek, amit ebben a műsorban láttál, akkor egy hét alatt éhenhalsz vagy felzabál valami odakint… A készétel, a tűzgyújtókés, a cérnakötél, a 200 kilós faszit megtartó egyetlen karabíner, a taktika és a rejtőzés, az álca és a józan ész teljes hiánya a jellemző a műsorra.
És most azok figyeljenek, akik számháborúztak valaha, és legalább egyszer nyertek vagy nyertes csapatban landoltak:
– Ne nézzétek meg. Fáni fog minden pillanata. A szereplők nem tudják konkrétan azt, hogy ha valaki követi őket, akkor
1. nem csapunk zajt! Komolyan mondom, bmeg, NEM. CSAPUNK. ZAJT!
2. igyekszünk egy fedezéket keresni vagy álcát, hasra fekszünk betemetjük magunkat az aljnövényzettel, felmászunk egy lombos fára, igyekszünk elkerülni a fő útvonalakat és a nehezebb úton befurakodunk a sűrű növényzetbe. Amit ők csináltak: hangosan megvitatták magukkal, hogy melyik úton mennek, hogy rossz vagy jó döntést hoztak, hangosan örültek maguknak, néha nem futottak, ha üldözték őket, a már egyszer aktivizálódott csapdánál tétlenkedtek, hogy most mi legyen, leültek a pampán középen pihenni, fedezék nélkül, a hegyoldalban, ahol egyetlen bokor sincs – épp csak azt nem kiabálták: ide lőjjetek! – mindig tehát ismétlem: mindig a fő útvonalakon haladtak, soha egyetlen egyszer sem tértek le arról, elővigyázatosan, csak, hogy biztos megtalálják őket. Sorolhatnám még.
Szörnyű volt ez a műsor. A végkifeljet meg aztán meg is koronázta számomra: biztos, hogy nem nézek meg hasonlót még egyszer… Rettenetes, kerüljétek mint a dögkutakat!