Az özvegy éve (2024) 70% 1★

Már egy ideje készültem valami magyar filmet is nézni, de igazából ez film tökéletesen hozta a közép-európai hangulatot. Magyarul inkább gyászévnek hívjuk az első évet, nem annyira az özvegyen van a hangsúly, így a cím annyiban félrevitt, hogy valami kiteljesedéstörténetre számítottam. De nincs itt semmi amerikaiság. Semmi abból, hogy az igazi nagyság az, ha a jégen is nem csak megélünk, hanem boldogan önmegvalósítunk, és mindig, minden helyzetben az egyéniségünk kényszeresen fordul napraforgóként a legkisebb napsugár felé is. Ehelyett van egy váratlan halál, és az azzal való szembenézés – de semmiképpen nem nagy szavakban mutatkozik ez meg, hanem a hétköznapiság egyszerű cselekedeteiben.
A Kárpát-medence természetrajzából meg látunk itt a levegőbe ígérgető, mindenkit semmibe vevő közjegyzőket, a szabálykönyvet a legérzéketlenebbül felmondó hivatali dolgozókat, sőt a kicsike hatalmukkal másokat megnyomorító postást, a családban meg a teljesen lefitymáló, beszólogatós apukát, látszólag kedves, de iszonyat mérgező anyóst, és igen, azért akadnak pozitív figurák is.
Ennek a filmnek az igazisága a nagy erénye. Nincs nagy történet, ellenben nagyon jól sikerült dokumentálni a mi bántó és közönyös mindennapiságunkat. Azt, ahogy a legelemibb tiszteletet sem adjuk meg másoknak, és ahogy ennek következtében a magunk iránti tiszteletet is nehezebb megtalálni.