A jutaipar fénykorában Bengáliában több millióan éltek ebből a fárasztó munkából, amelynek menete alig változott az ipari forradalom óta. A százéves gépeket újra és újra megjavítják. Állami támogatással sikerült fenntartani a műanyag ezen fenntartható alternatívájának gyártását, a jövő azonban… [tovább]
A jutaipar fénykorában Bengáliában több millióan éltek ebből a fárasztó munkából, amelynek menete alig változott az ipari forradalom óta. A százéves gépeket újra és újra megjavítják. Állami támogatással sikerült fenntartani a műanyag ezen fenntartható alternatívájának gyártását, a jövő azonban nem sok reménnyel kecsegtet. Nishtha Jain csodálatosan komponált képei megörökítik a jutagyártás utolsó mentsvárait. Végigköveti a teljes gyártási folyamatot, kezdve attól, mikor a növényt levágják és kiszárítják a folyó mentén, egészen a szövésig a környék két legnagyobb malmában. A dolgozók ősrégi szövőgépek végtelen során végzik rutinmunkájukat, poros rostokkal teli levegőben. Gyakori, hogy baleset történik vagy elakad a gép; a munkások arcán tükröződik egy élet kimerítő, kemény munkája. Mindeközben a szakszervezet azért küzd, hogy megkapják a havi 250 amerikai dollárnak megfelelő minimálbért. A szünetben az egyik munkás kifakad: „Manapság már senkit se érdekel a minőség, csak hogy minél többet termeljünk.” Nem sokkal később az egyik malom örökre bezár, több mint száz év működés után. [bezár]
