Epizód
| Évad | Rész | Cím | Írta | Rendezte | |
|---|---|---|---|---|---|
| 8 | 1. rész | Deep Breath 2014. augusztus 23. | Steven Moffat | Ben Wheatley |
Epizódnézések
Hivatalosan is elindult az új korszak…
Az új opening ROHADT JÓ! Imádom a fogaskerekeket, a kék-lila világűr hátteret, az órák számlapját, az eddigi legjobb! *o* El tudtam volna nézni simán hosszabb ideig is.
Capaldi Dokija annyira INTJ… Matt Smith Dokija nyilván hiányozni fog, de már nagyon közelinek érzem ezt az újat, pedig csak alig egy órát láttam képernyőn.
Nagyon szépen és gondosan mutatták be, hogy a regenerálódás mennyire ijesztő és furcsa belülről nézve; amikor Eccleston Dokiból lett Tennant Doki, akkor is volt némi belerázódási zökkenő, így nem lepődtem meg a most fellépő kezdeti zavaron se, és örültem, hogy kiaknázták a benne rejlő lehetőségeket. A mechanikus lények, akikkel szembe került is jól rezonáltak a Doktor egzisztenciális krízisével; egy ponton a kicserélt alkatrészek kapcsán nem lehet eldönteni, hogy önmagáról beszél-e vagy a viktoriánus Londont megszálló lényekről. Azon jót nevettem, amikor megpróbált afféle ki nem mondott segítséget kérni a csavargótól a lelki békéje megtalálásához, de mindezt elég furcsán és zavarosan adta elő, halálra rémítve szerencsétlen fickót, – aki nyilván semmit sem tud erről az időutazós, időlordos témáról – és elültetve az elméjében a gondolatot, hogy itt ragadt a sikátorban egy őrülttel. XD
Clara szempontja is érthető, hiszen egy ember élete során azzal a felállással találkozik, amiben fokozatosan változik valaki külsőre és belsőre, nem pedig egyik pillanatról a másikra lesz drasztikusan más látványra és viselkedésre is. Több a feldolgozási idő, olyannyira, hogy a változás ténye fel sem tűnik. A néző is valahogy így van ezzel; az új színészeket mindig inkább kezeli egy teljesen új személyként, mint egy személy különböző változataiként fogják fel. Mindig Kilencedik, Tizedik, Tizenegyedik meg Tizenkettedik Doktorról beszél, magától értetődően, miközben Egy Doktor van. Ugyanakkor nagyon fontos és jogos volt, amit Vastra Clara fejére olvasott a lánynak; hogy a Doktor egy több ezer éves lény, aki a külső máz alatt bizony öreg, és bizony már csak az életkorából fakadóan, regenerálódástól függetlenül is többet formálódik, mint bárki más. Csak a regenerálódás ennek a megkerülhetetlen jele, ami lebontja a befogadhatóbb illúziót. Mellesleg örülök neki, hogy Vastráékban ilyen jó barátokra talált a Doktor, hiszen Rose után nagyon sokat volt magányos. Szóval bár Clara reakciói érthetőek voltak emberi gondolkodásának a korlátaiból fakadóan, mégis olyan szomorú volt látni, ahogy a Doktort bántotta a levegőben lebegő elutasítás; nem véletlenül menekült kvázi az egész epizód alatt a többi karakter elől. Nem tudott mihez kezdeni velük, érthető okokból. „Nézel, de egyáltalán nem látsz engem.” Gyomorszorító egy érzés, amikor a körülötted lévők, akik számodra fontosak nem képesek téged látni, mert valaki mást akarnak látni helyetted, és ezt te érzed, és szorongsz, hogy mi lesz, ha majd tényleg beléd látnak, és amit ott találnak, az nem kell; Capaldi pedig zseniálisan átadta ezt. És ennek a fényében még rosszabb látni a sok fanyalgást kommentek között is, hogy „jaj, minek kellett egy öreg Doktor, miért nem fiatal jött”… :P
Nagyon érdekes személyiségnek ígérkezik ez az énje, ugyanis durván erős kettősség van benne. Egyrészt professzionálisabb, mint valaha; a zavartsága és az elveszettsége ellenére is olthatatlan maximalizmustól hajtva ugrott fejest a dinoszaurusz megmentésébe, a rejtély megoldásába, a veszély elhárításába. Rendkívül magabiztosan, hideg fejűen, hatékonyan és racionálisan működik mindenféle szorult helyzetben; imádtam, ahogy pillanatok alatt kiszúrta a legfontosabb részleteket, ahogy a káoszban olyan könnyedén és elegánsan megragadta a legfontosabb kérdést, ami elvezet a megoldáshoz. Nem tudok elképzelni olyan racionális gyökerű problémát, amivel ne lenne képes megbirkózni. Ám másrészt minden jel arra mutat, hogy ez a legérzékenyebb és legsérülékenyebb énje is eddig; érzelmi és társas téren pont az előbb felsoroltak ellentettje valósul meg. Egy szimpla kávémeghívást nem tudja, hogyan bonyolíthatna le, egy békülésről vagy segítségkérésről nem is beszélve, tele van kétségekkel, gátlásokkal, félelemmel és szomorúsággal, mellé pedig jön ez a mindent felülíró, irányíthatatlan esetlenség; nem akar rosszat, de hát a legtöbb szövege nem éppen úgy sül el, ahogy akarja; akaratán kívül megsért másokat akár direkt, szemtől-szembe kommunikáció során, akár úgy, hogy a megnyilatkozása során eszébe se jut az, akinek véletlenül rátapos a tyúkszemére. A félelem ellenére szeretné, hogy lássák, és nem akarja másmilyennek mutatni magát, amilyen, mégis, amikor önmagának a nem annyira szalonképes / látni akart oldalát nyújtja, az rosszul vagy kínosan sül el. Például, mikor Clarával meghitt pillanat volt, újra közel érezhették magukat egymáshoz, ő meg benyögte, hogy nem hiszi, hogy most ölelős-alkat lesz. Ami még több bizonytalanságot eredményez… Egyelőre nem annyira csapatjátékos, mint korábban, szeret a saját feje után menni, kihagyni a körülötte lévőket a terveiből, és csak akkor beavatni őket, ha már muszáj, de az a benyomásom, hogy ennek ellenére most minden eddigieknél nagyobb szüksége van a társaságra, hogy legyenek körülötte, akik ragaszkodnak hozzá, és jelzik neki, hogy nincs egyedül.
Michelle Gomezt imádom, ezért rendkívül örülök, hogy a Sabrina után egy másik kedvenc sorozatomban is feltűnik, és ÁTKOZOTTUL kíváncsi vagyok, hogy ez a Missy kicsoda és micsoda!
