Epizód
| Évad | Rész | Cím | Írta | Rendezte | |
|---|---|---|---|---|---|
| 2 | 11. rész | Félelem és remény Fear Her 2006. június 24. | Matthew Graham | Euros Lyn |
Epizódnézések
No, ez ellensúlyozta valamelyest az előző epizódot, bár ez a megértés kérdés érdekes volt a karakterek részéről.
A 10-es Doktor és Rose is olyan típusok, akik a saját szemszögükből empatikusak úgymond, akkor értik meg, hogy a másik mit érez, ha ők is ugyanazt éreznék X szituációban. Tehát a Doktor együttérez a gyerekkel, mert ő is magányos volt hosszú ideig, Rose pedig mivel mindig könnyen szerzett barátokat, ezért inkább azt az oldalát látja a dolognak, hogy itt egy földönkívüli kisgyerek, aki hisztizik és orbitális károkat okoz, mert nem az van, amit ő akar. Érdekes volt, hogy mindkét nézőpont meg lett jelenítve, viszont a Doktor részéről kicsit furán jött ki, mert a korábban fellépő, más rombolást végző földönkívüliekkel nem érzett együtt, nem inkább egy felkarolásra váró elesettet látott bennük gonosz helyett… De ugye itt jön képbe az a „megértelek, mert ebben a csónakban vagyok” téma.
Maga az alapszituáció nagyon ötletes és para is, a belecsempészett poszttraumás felhang is jól illeszkedett a történetbe, az ebben érintett hozzátartozóknak a viselkedése is. Anyuka homokba dugta a fejét, nem akart vele foglalkozni, hogy az apa kirobbanásai sokkal rosszabbul hatottak a gyerekre, mint gondolta volna, és meglett az eredménye… Onnantól pedig, hogy nem akarta az apa viselkedésének következményeit elbagatellizálni, érzelmi támogatást adott, a probléma is enyhülni kezdett. Most visszagondolva, rosszul fogalmaztam, mert nem is poszttraumás felhangja volt az epizódnak, hanem inkább egy metafora volt a természetfeletti szála a PTSD-re.
A visszautaláson a Doktor Who Classic-ra jót mosolyogtam, hiszen az ottani, első epizódban feltűnő Doktornak volt egy unokája, tehát evidens, hogy a Doktor valamikor apa volt. :D
