Epizód
| Évad | Rész | Cím | Írta | Rendezte | |
|---|---|---|---|---|---|
| 11 | 3. rész | Rosa 2018. október 21. | Malorie Blackman, Chris Chibnall | Mark Tonderai |
Epizódnézések
Mondták az ismerőseim, hogy az évadban ez lesz a legerősebb rész, és azt hiszem, bizonyos szempontból nem csak az évadban, de az egész sorozatban is kiemelkedő.
Nagyon érdekes a sorozatban lévő előzménye is: a nulladik részben feltűnik az első doktor, aki nagyon régi értékeket képvisel, és aki megpendíti a rasszizmus szálait (előzmény lehet ilyen szempontból Bill Potts megjelenése is, hiszen például az egyik részben a kék bőr miatt ő is nagyon furcsán reagál a másik személyre). Majd az első részben láthatjuk Yaz egyáltalán nem könnyű életét, és Ryan és a nagymamája által a tenni akarást a lehetetlen, rossz helyzetekben. A nagymama ilyen szempontból egy jó felvezető volt, hiszen ő az ellenpólus, aki tesz azért, hogy minden rendben legyen, és Ryan aki nélküle kevésnek érzi magát, aki képes lenne inkább belesüllyedni a fájdalomba (még jó, hogy a Doktor nem hagyja). A második rész olyan szempontból előzmény, hogy a legfőbb mondanivalója az, hogy csoportban erősek az emberek, és bízzunk egymásban, és nyilván ami ebben a részben történik sem csak egy embernek köszönhető, hanem csak az első lépés, és ezért a lépésért is rengeteg ember felelős.
Maga a rész nagyon nehéz lelkileg. A mostani Doktor karaktere (az új sorozatban) leginkább Matt Smith karakteréhez hasonlít: vicces, komolytalan, szerethető, nagyon hóbortos. Viszont annyiban másabb, hogy nem teljes bohókás, mintha az előző Doktorok személyiségei nyomot hagytak volna rajta, mintha a vicces karaktere csak azért lenne, hogy túléljen mindent, ami itt van. És akkor megérkezik egy olyan történelmi helyszínre, ahol a rasszizmus virágzik, és egyszerűen nem tudja a kezében tartani a dolgokat. Bár küzdenek, gondolkodnak, csinálnak dolgokat, mégis úgy éreztm, a Doktornak most kevesebb szerep jutott, és inkább a három segítőjére volt bízva (főleg Yaz és Ryan) hogy mi történik.
Nagyon nehéz volt nézni ezt a részt, bevallom, többször is sírva fakadtam. Egyszerűen rossz volt nézni, hogy emberekkel így bánnak. Közben pedig láthatjuk, hogy két színes bőrű szereplő összehasonlítja a jelen életét az akkorival. Bár Yaz nagyon pozitívan áll hozzá a helyzethez, kevés dolgot tudtak ketten együtt pozitívumként megfogni. ÉS bár igaz, hogy elméletben nagyon sok mindent megtehetnek, de mégis a rasszizmus mintái láthatóak ugyanúgy, csak kisebb mértékben a jelen történetében is. Talán ezért is nehéz nézni a filmet, hiszen ha nem is pont így, de ilyen aprók miatt robbannak ki veszekedések, tartóztatnak le embereket.
Miközben néztem a filmet, figyelmes lettem az évszámra (melyet amúgy nem jegyeznék meg) 65 éve történt Rosa Parks incidens, és csak utána évekkel kapnak jogokat a feketék. Akinek élnek a nagyszülei, ott szinte biztos, hogy a nagyszülő idősebb, mint az USA-ban a feketék jogai. Egy emberöltő. Ez borzasztóan kevés arra, hogy érdemben történjenek előrelépések, és hogy teljesen eltöröljön egy mélyen gyökerező problémát.
Közben pedig arra is gondoltam, milyen lehet az ott szereplőknek. A Doktornak, és társainak. Mert a saját értékrendszerükkel szembeáll az, amit tenniük kell, amiért harcolnak, mégis végig kell nézniük ezt. Én úgy, hogy csak az epizódot néztem, rengeteg érzelem szabadult fel bennem. A szabadság lehetősége, de közben a korlátok, problémák. A siker érzése, hogy megtette, de közben a szégyen is, hogy ezt olyan emberek tűrték el (sőt, gerjesztették), akik ugyanúgy fehérek, mint én.
Ami érdekes benne, hogy a gonoszt nem ismerjük meg túlságosan. Csak a motivációját tudjuk, ami a rasszizmus. Nincs mögöttes tettek, értékek, gondolatok. Kicsit olyan, mintha a férfi a rasszizmust, mint fogalmat teljesítené meg, hogy nincs valódi motivációja, valódi értékei, amit követ, hanem egy eseménysorozat végén egy hibást talált, mert saját maga nem lehet hibás. Talán ha részletesebb, kidolgozottabb ellenség lenne, történet szempontjából jobb lett volna, de mint metafora, mint a kifejeződése az egésznek, nem állta volna meg a helyét.
Talán a rész legfontosabb mondanivalója, hogy tenni kell. Vagy inkább az, hogy a rasszizmus nem születik, hanem fejben dől el. Vagy az, hogy a történelem nem írja meg önmagát. Ha a jelenben úgy érezzük, valami érték mellett fel kell szólalnunk, akkor tegyük meg. Talán ez a rész ezekben a pillanatokban még aktuálisabb (de egyelőre még nem úgy néz ki, hogy tíz vagy húsz év múlva aktualitását veszítené a történet). Talán emiatt is annyira erős számomra, mert valami olyanról szól, amit nagyon nehéz elérni, nagyon sokat kell dolgozni érte, mégis amint egy probléma megoldódik, lesz egy másik, vagy harmadik, vagy ezredik, ami ugyanahhoz a gyökérhez kapcsolódik, és ugyanúgy meg kell oldani.
Ezt a részt legszívesebben MINDENKIVEL megnézetném. Kétszer. Ez a rész megmutatja hogyan indult el Rosa Parks, és maradt ülve a buszon. De ha csak ennyit mutatna, nem lenne értékes. Megmutatta a társadalmi helyzetet, az emberek gondolkodásmódját, és mindezt párhuzamba állította a jelennel. Bár ez nem egyedi minta, mégis talán itt sikerül a legjobban. Félelmetesen jó.
