A 10 legjobb nem-hivatalos Batman-film lista 9

1.
A Batman-téma fülöp-szigeteki felfutásával egy időben (erről lásd kicsit lentebb) az Államok déli szomszédjai is előálltak egy saját olvasattal. A bő száznegyven filmes életművel büszkélkedő René Cardona 1968-as produkciója frappáns válasz a két évvel korábban készült, Jerry „úgyis megnézik” Warren Batwoman-filmjére (The Wild World of Batwoman), és szemben a hírhedten gátlástalan rendező-producer quickie-jével, jóval több izgalmat tartogat (ráadásul színes). A mexikói verzióban Batwoman természetesen nem csupán szuperhős és dúsgazdag arisztokrata, de népszerű pankrátor is, akinek ezúttal egy luchadorokat gyilkoló őrült tudóssal (és annak hű szolgájával, Igorral) kell megküzdenie. Híven tükrözve a mexikói tömegfilm motívumhalmozási kényszerét (lásd még: Santo and Blue Demon Against the Monsters), a La mujer murciélago bizarr keveréke a pankrátorhorrornak, a Batman-mítosznak és A fekete lagúna szörnyének, tűzpiros halemberei pedig hosszú éjszakákon át kísérthetik óvatlan nézőjét.

3.
Gordon Parks (Shaft) zsarufilmje némiképp kakukktojás a listában, mivel Batman (vagy női megfelelője) nem szerepel benne. Ugyanakkor a populáris kultúra felettébb tanulságos működési módját prezentálja: David Greenberg és Robert Hantz közrendőrök a hetvenes évek elején kezdtek hadjáratba a brooklyni alvilág ellen, amivel kiérdemelték a „Batman és Robin” becenevet. Az L.H. Whittemore dokumentumregényét (The Super Cops: The True Story Of The Cops Called Batman and Robin, 1973) adaptáló mozi jelzésszinten használja a Batman-motívumkészletet – elsősorban a logót –, és mintegy ellenpontozva a korabeli szuperhős-filmek matiné-jellegét, karcos blaxploitation-közegbe helyezi elszánt, de hétköznapi bűnüldözőit. AThe Super Cops a hatvanas-hetvenes évek camp-paródiáival szemben realista kezelésben részesíti a szuperhős-mítoszt, ahol a gettófalakra felfújt Batman-graffiti a képregénykockák tündérmeséi helyett a nagyon is valóságos, köztünk élő hősökre utal.

4.
Természetesen a hollywoodi franchise-ok rettegett kizsákmányolói is több ízben lecsaptak a Batman figurájára: a török filmgyártás a Bedmen Yarasa Adam című 1973-as eposzban dolgozta meg a sötét lovagot, a filipino filmipar pedig a hatvanas évek második felétől kezdve ontotta az olyan szórakozató denevér-mutációkat, mint az egyúttal a Bond-filmek sikerét is meglovagló James Batman, a Batman Fights Dracula vagy a helyi komikusok színe-javát felvonultató jelen produkció. Ahogy az a vonatkozó paródiákkal lenni szokott, Tony Reyes filmje elsősorban az Adam West-féle tévésorozatra épít, ám annál jóval eklektikusabb zsánerkatyvaszt kotyvaszt a szuperhősök köré. Az Alyas Batman en Robin egyszerre ifjúsági romkom, szuperhősfilm, musical és még rettentő romlott gengszterek is feltűnnek benne, ám hasonszőrű társaival ellentétben igen szórakoztató darab – ami főképp annak köszönhető, hogy készítői eleve komédiának szánták. Aki szereti a táncos tömegjeleneteket vagy szeretné látni Jokert igazán nagy bajusszal (amit meg sem próbáltak elsminkelni, mint az 1966-os mozifilmben), annak kihagyhatatlan.

5.
Return to the Batcave: The Misadventures of Adam and Burt (2003)
Az ABC hírhedt Batman-tévésorozatának utóélete – a számtalan, hasonlóképp parodisztikus stílusban készült feldolgozásokon túl Batman és Robintól Batbabe-ig– nagyrészt kimerült az internetes mémgyárak termékeiben, illetve abban a meghatározó különbségtételben, hogy van mivel szemben pozícionálni az elmúlt évek komolyabb-komorabb interpretációit. De pár évvel az anim-gifek és szemléltető Youtube-videók dömpingje előtt és párral Schumacher duplázása után, az eredeti médiumban is megszületett a camp-Batman halkszavú őszikéje. Paul A. Kaufman tévéfilmjében Adam West (Batman) és BurtWard (Robin) is időskori önmagukat alakítják, akiknek a nyugdíjasévek unalma helyett a múlt homályából előbukkanó gonosztevőkkel kell megküzdeniük. A Return to the Batcave kevésbé harsány, mint előzménye – a denevér-jelmez is csak flashbackekben tűnik fel –, de így is kedves mementója egy olyan korszaknak, ahol a szuperhős-lét nem életre szóló traumát, hanem non-stop farsangi bulit jelentett.

6.
A Bat Pussyból áradó tömény lelki nyomor viszonylag hamar agyonnyomja a camp-esztétika eredendő játékosságát, így aki szexszel fűszerezett Batman-komédiát keres, valószínűleg jobban jár A sötét lovag farvizén evickélő Batbabe-bel (ami nem keverendő az azonos című, meglehetősen unalmas 1995-ös hardcore pornóval). John Bacchus erotikus betétekkel feldobott low-budget szexkomédiájában Wendy Wane rúdtáncosként tengeti mindennapjait egy lerobbant bárban, munkaidőn kívül pedig latexgúnyába bújva üldözi Bacchum City gonosztevőit. A Batbabe banális kamaszfantázia, ami ráadásul pont olyan, mintha fantáziáló kamaszok forgatták volna, de erősebb pillanataiban sikerrel reprodukálja az iskolai fiúvécék homályában elhangzó trágár tréfák penetráns bukéját – mert a folyton kukkoló és maszturbáló Jerker óriási vibrátor-kopteréhez vagy a Robin-gúnyába bújtatott két mázsás afro-amerikai úriemberhez bizony nem árt a tizenéves lélek kifinomult humora.

7.
A lassan önálló műformává fejlődő (ál)trailer a rajongói filmkészítés egyik bástyája, ahol nem szükséges fennakadni kauzális láncokon, költségvetésen vagy dramaturgiai íven, az intenzív élményhez elég néhány frappáns egysoros és pár ötletes szcénatöredék. Hat perces játékidejével a Grayson igazi monstrumnak számít a trailer-ligában, ráadásul az író-rendező-címszereplő mindenkit belezsúfolt, aki csak számít a Batman-mitológiából. Megidézve a Hush vagy a Long Halloween tablószerű szerkesztésmódját, a Graysonban – ami a Batman halála utáni kakasviadalokat részletezi – legalább egy villanásnyi szerep jut a DC-univerzum számtalan ikonjának, Pingvintől Wonder Womanig. A kisfilmet először egy képregény-találkozón mutatták be, ahol azonnal a rajongók egyik kedvencévé vált (ami kidolgozottságának fényében nem is csoda) – erre adott reakcióként a DC, szerzői jogokra hivatkozva, megtiltotta a további fanvideók nyilvános vetítését. Kiváltképp izgalmas, hogy a Grayson koncepciója (Robin mint Batman örököse) adja a Nolan-trilógia konklúzióját is A sötét lovag – Felemelkedésben.

8.
Sam Rockwell (Hold, Egy veszedelmes elme vallomásai) mint Batman, Justin Long (Vadbarmok, Zack és Miri pornót forgat) mint Robin. A szereposztás már önmagában elegendő lenne, hogy James Duffy rövidfilmje bekerüljön az obskúrus Batman-tríviák nagykönyvébe, de ráadásul a Robin’s Big Date még a paródiavideók kényszeres humorizálásától is megszabadul, így túllépve a Frogman Vs Batman-típusú produkciók nagy tömegben igen fárasztó sematizmusán. Sokkolónak szánt crossover helyett a Robin’s Big Date egy szimpla geg szimpla kivitelezése: Robin megpróbál becsajozni, de partnere folyton keresztbe tesz neki, egy puccos étterem félreeső asztalánál mind kellemetlenebb párbeszédekbe kavarodva szerelemről, szexről, gyengédségről (meg persze barátságról). Nolan Batman-univerzumát számtalan fanvideó bővítette tovább (lásd például a The Rat vagy a Puppet Master című kisfilmeket), a Robin’s Big Date viszont a szépemlékű Adam West-verzióhoz írt bájos lábjegyzet, melyben a tiritarka kosztümök teljes fényükben ragyoghatnak a tévéképernyő után a számítógép monitorján is.

9.
A rajongói kisfilmek készítői számára a Batman-mitológia gyakran jelent méretes játszóteret, ahol a különféle ötlethalmok megvalósításai elsősorban a technikai felkészültség demonstrációját szolgálják – általában a sztori rovására, lásd a Batman: Dead End című produkciót, ahol meg kell elégednünk azzal az attrakcióval, hogy a Denevérember Jokeren kívül összeakad még néhány valóban bravúrosan kivitelezett Predatorral és Aliennel. Az Ashes to Ashes valamivel magasabbra tette a lécet, nem pár új rémet vet Gotham bugyraiba, hanem Batmant egy teljesen másik városba – a legbűnösebbe mind közül. Samuel Bodin és Julien Mokrani szürreális kisfilmjében a Denevérember Frank Miller Sin Cityjében kezd bosszúhadjáratba Alfred meggyilkolása után, miközben bámulatosan gerjed össze a két – egyébként nem túl távoli – fikciós univerzum, köszönhetően a mindvégig Miller képregényfolyamát (és annak filmadaptációját) idéző vizuális világnak. A francia nyelv pedig végképp zavarba ejtő többlettel ruházza fel az Ashes to Ashes alámerülését a neo-expresszionista képalkotás és a misztikummal vegyített hardboiled-krimik denevérbarlangjába.

10.
A Bat in the Sun Productions kulcsembere, Aaron Schoenke jelenleg talán a legelszántabb fanvideó-iparos Batman-témában: az 1984-es születésű író, rendező, operatőr és színész (általában Nightwinget alakítja) a 2003-as Dark Justice-szal kezdte rövidfilm-sorozatát, amit azóta számos, lazán összefüggő folytatás követett. A 2010-es City of Scars kétségkívül Schoenke magnum opusa: Joker egy sikeres szökés után (ennek körülményeit a 2005-ös Patient J-ben ismertük meg, ami erősen emlékeztet F. Paul Wilson a friss lapszámban is olvasható novellájára) szokás szerint tombolni kezd Gotham City-ben, Batman pedig kíméletlenül keresztülvágja magát a város alvilágán, hogy a nyomára akadjon. Schoenke Batman-interpretációja nyilvánvalóan a nyolcvanas-kilencvenes évek komor hangvételű képregényeire épül (különös hangsúllyal Alan Moore Gyilkos tréfáján és Alan Grant munkáin), ami máris kiemeli a paródiavideók és filmtechnikai demonstrációk tömegéből, de az igazi ütőkártyája mégis a Jokert alakító színész. Paul Matthew Miller (született: Molnár) ugyanis szerencsés fejszerkezetén túlmutatóan tölti fel kisképernyőn is hatékony karizmával a bűn bohócát, aki ráadásul (szemben Nicholson vagy Ledger kerekfejű Jokerével) végre tényleg emlékeztet a képregénylapok lóarcú tréfamesterére.