Veszedelmes viszonyok (1959) 80% 6★

Fülledt és erotikus, mégis filozófiai futamokkal teletömött, ízig-vérig az ötvenes évek francia burzsoázia hangulatát sugárzó mozi ez, tele elgondolkodtató és felkavaró részlettel – illetve egy valóságos aranybányával a korabeli jazz szerelmeseinek, még ha a film mögötti zenei legendák és történetek kissé zavarosak is.

A Veszedelmes viszonyok alapvetése egészen Pierre Choderlos de Laclos 1782-ben megjelent levélregényéig nyúlik vissza, melynek jelentősége és főleg jelképessége régóta fontos sarokpont és vitatéma a francia kultúrában. A szabadság, szabad szerelem és ármány, az álszent romlatlanság elleni makacs és gonosz harc ezen leirata adta az alapot Vadim filmjének, melynek címe kissé következetlen módon plakáttól és kópiától függően hol Veszedelmes viszonyok, hol Veszedelmes viszonyok 1960, noha maga a film 1959-ben készült, fekete-fehér kivitelben. A konfliktus a francia elit finom és előkelő, de nagyzolással teli, érzelmekkel és sorsokkal játszadozó mindennapjaiba helyeződött át, annak minden nagy- és kisszerűségével vegyesen. Eleven a légkör, mégis furcsa, hogy a korábban már színesben is gyönyörű filmeket forgató Vadim mennyire zártan, az esztétikai finomságokat kerülve vitte filmre ezt a történetet.
Mely történet rendkívül felkavaró, és olyan szerepekbe helyezi Gérard Philipe-et és Jeanne Moreau-t, amit a néző nagyon gyorsan elutasít, majd a cselekmény vége felé haladva már kimondottan nyomasztónak érez. Moreau részéről mindenképpen, akinek a sorsa ezáltal spoiler. Őszintén szólva, a teljes gondolati háttér felméréséhez vagy többszöri megtekintés, de még inkább de Laclos regényének elolvasása, legjobb esetben a Malraux által ehhez írt esszé átrágása volna szükséges – Vadim ezúttal nem a korra, inkább a korszakokon átívelő eszmékre reflektál, és megadja a nézőnek a lehetőséget, hogy szabadon és sokféleképpen értelmezze a látottakat. Ha erre időt szán a befogadó, már Philipe és Moreau szerepe sem tűnik annyira szörnyűnek, hisz bár a karaktereik szörnyetegek, ők viszik előre a film cselekményét, ők a mozgatórugók, és főleg rájuk irányul minden figyelem. Lubickolnak is a kamera előtt, Moreau ebben a mindenidők szörnyella szerepében zseniális, és még az ábrázolt személyiség is új, bővebb árnyalatokat nyer, mikor rájövünk, hogy a cselekmény egyetlen végig halálosan következetes és ridegen célszerű alakja ő.
Rajtuk kívül engem Trintignant száz százalékban levett a lábamról, ifjúkori alakításainak sugárzó naivitása és dúló-fúló belső indulatai szinte ráomlanak a közönségre, más a két főszereplőn kívül ekkora benyomást nem tud tenni ránk. A női karakterek java sajnos mintha elveszne a korabeli jellegzetes szépség- és frizuraideálok, meg a Vadim által megteremtett, sokszor veszélyes határokat súroló fülledt, erotikus hangulatban. Nagy-nagy meglepetés azonban Boris Vian jelenléte a szereplők között, aki Philipe-hez hasonlóan rövidesen a fogatás után (vagy talán még a fogatás vége előtt) szintén elhalálozott.
A zene oldal első nagy meglepetése, hogy Thelonious Monk soundtrackjét elvileg kiegészítették, avagy teljesen le is cserélték Duke Jordan és a Jazz Messengers felvételeire, és valóban, bár folyamatosan halljuk Monk jellegzetes zongorafutamait, ezek a betétek szinte töredéknek tűnnek csak, és a jelenleg elérhető betétzenei lemezekből is két különböző kiadvány létezik – a hivatalos soundtrack, és a Monk által a filmhez készített szalagok. Egyetlen fix pontja a zenei háttérnek a francia Barney Wilen, aki mindkét felvételen jelen volt, és erős a gyanúm, hogy a film végén feltűnő jazz-zenekarban is ő kapaszkodik a tenor szaxofonba. Miguel partiján egy kvintettet látunk, ami olykor látványosan nem azt játssza, amit a háttérben hallunk, és bár nem találtam meg az ő névsorukat, biztosra veszem, hogy Wilen, Kenny Clarke és Kenny Dorham is köztük van – ők mind Párizsban voltak azon a nyáron, el tudom képzelni, hogy szívesen rukkoltak be a filmbe.

Mélyen elgondolkodtató, a nézőre hosszú távon is hatást gyakorló klasszikus a Veszedelmes viszonyok, én mégsem fogom nyolcnál feljebb pontozni: a lenyűgöző erő nem a kivitelezésből, sokkal inkább az irodalmi alapból származik, és összevetve például az És Isten megteremté a nőtben látottakkal, mintha valamiféle visszalépést éreznék. Talán lehetett volna szebb, fényesebb gyémánt, de talán még átütőbb is, ki tudja. Ajánlani viszont mindenképpen ajánlom!