Égi tűz (1993) 67% 21★

@Pistee66 korábbi értékelése a maga tárgyilagosságában elmondott tulajdonképpen mindent erről a filmről, de érzek benne további pluszokat, érdekességeket, izgalmakat. Talán mert az egész koncepció képes túlmutatni a nyilvánvalón, ráadásul annak prezentációjában sem utolsó, amiről gyakorlatiasan nézve szólni akar – mindezt 1993-ban, egy olyan alkotásban, amiről első blikkre el sem tudjuk dönteni, tévébe, vagy moziba szánták-e a készítői…

Mindenekelőtt két tényező, mielőtt a filmre térnénk: D. B. Sweeney és Robert Patrick! Előbbi az elátkozott Memphis Belle-generáció tagja, aki remekül mutat a képernyőn, de a karrierjének csúcspontjait rendre sitcomokban való feltűnésekhez kötik a nézők, pedig fejünkhöz kaphatnánk: ezt a fickót – is – imádja a kamera, remek jelenléte van a képernyőn, és játszani is tud. Patrick vele szemben eljutott a csúcsra, de ráégett karrierje legemlékezetesebb, de bőven nem legjelentősebb szerepe, amit annak ellenére nem tudott levetkőzni, hogy ebben a filmben mindenki elől ellopta a show-t, csak hát az egész sztori úgy kerekedik ki, hogy a nézőből kiváltott sokk eltörli mindazt a remek színészi munkát, amit korábban lerakott az asztalra.
Ezek alapján már lehet tudni talán, hogy a sztori eléggé rendben van. A film egy kellőképpen elmaszatolt emberrablós ufó-látogatással indít, majd az első jó 45-50 percében azt mutatja be, milyen nehéz és megterhelő élmény szemtanúként átélni egy ilyet, főleg később elszámolni vele a tömeg előtt. Itt domborít hatalmasat Patrick, és a látványért, meg az ufókért ide érkező közönség valószínűleg itt indul el visszaváltani a jegyet, mindez ugyanis dráma a köbön. Okosan és jól prezentált dráma a trauma feldolgozhatatlanságáról, a vádról, az árral szemben úszásról.
Sweeney úgy igazán csak a második felvonásban lép színre, ott egyrészt szembe kell néznie a kisvárosi közösségben hánykolódó jó- és rosszindulattal, hitetlenséggel, izgatottsággal, másrész fel kell dolgoznia saját traumáit, amik váratlan módon egy horrorisztikus, de megdöbbentően jól kidolgozott ufó-filmes jelenetsorba torkollanak. 1993-hoz képest ez a prezentáció elképesztő, esztétikus, átgondolt, kiérlelt, technikai kivitelezésében makulátlan. Sokkol, de úgy sokkol, hogy a fináléban „visszatérve a földre” megadja a lehetőséget a két színésznek arra, hogy egy barátság-dráma keretében mégiscsak feltehesse a pontot az i-re színművészeti szempontból is. Ez pedig nagyon-nagyon tetszett!
Vártam amúgy, hogy ugyanennyire tetsszen Mark Isham zenéje, aki szerintem korunk legnagyszerűbb jazzes alapokkal dolgozó filmzeneszerzője, de nem győzött igazán meg – bár a munkája kétségkívül remekül támogatta a mozit. Minden más téren a rendezés, filmezés és vágás egysége a cselekmény prezentációjára fókuszál, hiába látványos, ahol annak kell lennie, ezen a téren nincs benne semmi különös.

Nekem ez bejött! Nagyon tetszett, hogy emberi drámaként képes prezentálni egy fantasztikus, finoman szólva megkérdőjelezhető hitelességű eseménysort. Emiatt mindenképpen ajánlom, illetve felírtam a mindenkori várólistámra Sweeney-t és Patricket!

A film olyan, mint ha egy bővített tévéfilmet látnánk. Ezzel nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy rossz, csak annyit hogy közepesen izgalmas. Sok ehhez hasonlót láttam már és ez az alkotás nem tartalmaz semmi komoly újdonságot, vagy érdekesnek tűnő megoldást és izgalmat.
A téma számomra érdekes, szeretem a földönkívüli életformákkal való találkozásokkal foglalkozó filmeket, annak ellenére, hogy nem hiszek bennük, szerintem ezek is csak az emberekről szólnak. Vagy legalábbis erősen kételkedem a létezésükben, amelyeket valós események alapján készítettek. Olyan számomra, mint az isten fogalma egyes embereknek; hiszem, ha látom! ;)