Saui Chanmi (2018–2018) 91% 16★

Képi világában, zeneiségében, szövegileg gyönyörű, szerintem megérdemel minden csillagot. A jelmezek csoda szépek, nem ismerem annyira a japán öltözködést, de sugárzott a szereplőkről, hogy azt viselnek és az akcentusuk is (amennyire értek hozzá) nagyon könnyed. Az ost elképesztően szép, és tudom, hogy szinte minden értékelésemben ezt írom, de itt külön ki akarom emelni. A Hymn of Death-ben minden benne van a végső elkeseredettségről, a végtelen szomorúságról és a búcsúról.
Maga ez a pár rész olyan, mint a Hymn of Death vers, megismerhetjük a két szereplő érzéseit és álmait, amik sosem teljesedhettek be igazán. Szépen vezeti a cselekményt, a főbb eseményeket, a politikai háttérből is mutat valamennyit, de a legnagyobb hangsúly mégis a társadalmi és a szülői elismerésen van. Valamint azon, hogyan érez a fiatal szív, ami nem bírja az elnyomást és szeretne valamilyen egérutat találni belőle (ugye az egyikőjüknek ez az írás, a másiknak az éneklés). Szépen ábrázolták a szerelmüket is, a vágyakozást egymás iránt, nem csak a leveleikből tapasztalhattuk, hogy szeretik egymást, de a viselkedésükből is sütött (a mimikából, a figyelésükből). Azok a nagyon elnyújtott “apró” pillantások tették teljessé a történetüket, mert lassan csordogál, de mégsem gondoltam azt, hogy jaj, haladjunk már, le megy a nap. Ez így volt jó.

Két dolog, ami egy kissé zavart, de annyira szerencsére nem, hogy elvegyen az élményből. Hye Sun “operahangja”, ami nagyon nem tűnt az övének, szerintem több testmozgást is vihetett volna bele, úgy élethűbb lett volna. A másik drága Jong Suk, akit tisztelek és imádok, de szinte ugyanúgy viselkedett, mint az előző sorozatban, amiben láttam. Sok mindent nem csinált (kicsit a szerepéből adódóan is), finoman mosolygott, komolyan és borúsan nézett, és… azt hiszem, ennyi.

Utoljára hagytam az öngyilkos témát, mert amellett, hogy terítékre kerül a házasságon kívüli szerelem (gyerekekről nem esett szó, mint a leírásban), a szülő álmának megvalósítása, a saját álom kergetése, a család eltartása, a boldogság megtalálása ezek között a körülmények között, az öngyilkosság elég nagy szerepet kap, mert az első résztől fogva tudjuk, hogy meg fog történni. Idealizálni az önkioltást szerintem nagyon önző és undorító dolog, viszont ha a címet nézem, akkor teljesen más értelmet nyer ez is. A Hymn of Death dicsőíti a halált, mert nem tud olyan életet élni, amilyet mindenki más elvár tőle, de ha nem úgy él, hanem a saját vágya szerint, a számára fontos embereknek árt vele, és ezzel együtt élni nem mer, ezért választja a halált a szerelmével együtt, aki ugyanebben a cipőben jár. A halál himnusza. Egy szempontból zseniális az egész, egy igazi remekműként látom a sorozatot, de nagyon tragikus, hogy végül ezt az utat választották. És az a legszomorúbb, hogy a legvégéig mosolyogtak és nem mutatták jelét annak, hogy megbánnák a döntést. Ez egyben tragikus és nagyon félelmetes.