Rosita (2015) 70% 4★

Tulajdonképpen egyszerű film.
Nem tudom, hogy mitől van, de ha európai filmet nézek, többnyire fellélegzek, annyira mások a tömegamerikai filmekhez képest. Engem ez a másság – ami igazából nyitottság – mindig megfog. Ezek a filmek sokkal inkább szólnak az emberről – meglehet az európai emberről –, mint amerikai társai. (Persze vannak jó amerikai filmek is, de azok inkább szórakozásra valók. A kedvenc filmjeim között csak 2-3 amerikai van.)

Elég jól látható, hogy Dániában is megvan mindenkinek a maga boldogulási és boldogsági korlátja. (Talán egy éve elkezdtem egy dán novellaválogatást olvasni – https://moly.hu/konyvek/nador-zsofia-szerk-ahogy-ugy-ringatjak-a-csipejuket-szemuket-a-foldre-szegezve. Ettől világvégibb, végítéletibb, haldoklóbb írásgyűjteménnyel még nem találkoztam.) Furcsa aktualitása a filmnek itt a nagy „migráns” eposz közepette, hogy a kemény, földhözragadt kis istenháttamögötti dán településen egyre több férfi akar fülöp-szigeteki feleséget. Persze nem lavsztorikról van szó, de valahol mégis az van, hogy nem látnak más kiutat, mint a nyitást. Hogy ez elsőre nem a legszebb, hogy ez egyfajta házasságprostitúció, hát persze. Nem könnyű senkinek sem önmagából kilépnie.

Mozgás keletkezik. Ahol minden mozdulatlan, kilátástalan, ott minden mozgást a lehetőség szemével is kell nézni. Senkinek sem könnyű, különösen nem az első alkalommal.
És persze senki sem kifejezetten ügyes. De a lehetőséggel valamilyen módon, szinte mindenki él. Ettől többet nem is kéne akarnunk.

A képbeállításokra figyeltem fel egy idő után, hogy minden rögzített kameraállás kifejezetten képszerűen megkomponált, harmonikus volt. Ettől ugyan nem lett semmi sem szebb, vagy „művészibb”, de jólesően tiszta volt ilyen szempontból a film.

Ahogy már mondtam, igazából ez nem egy nagy, különös film.
Az európai filmek, a friss látásmódok iránt érdeklődőknek ajánlom leginkább.