Oppenheimer (2023) 80% 567★

Mr. Nolan, újfent köszönöm ezt a merő dögunalmat.
Bevallom, én is hibás vagyok. Rágóta tudom, hogy Nolan filmjei nem egyeznek az én ízlésemmel (a témái igen, a rendezői és forgatókönyvírói stílusa viszont nem). Viszont amikor megígértem Anyámnak, hogy megnézem vele moziban, csak reflexből rávágtam, hogy „Persze, nézzük meg!”, mert hát rögtön elkezdett villogni a fejemben az atombomba szó és ez ugyebár baromi izgalmas téma. Aztán megláttam, hogy Nolan követte el ezt a filmet és elszállt a lelkesesdésem (+ @amnézia értékelése is előrevetítette, hogy most se fogom megszeretni a rendezőt…). Anyámat viszont nem akartam cserben hagyni, szóval megnéztem moziban ezt a 180 perces rettenetet.

HOGY MIÉRT ROSSZ?
– Ha nem fújod töviről hegyire, hogy kik voltak a korszak fontos figurái, akkor élvezhetetlen. (Hogy szemléltessem: képzeljétek el, hogy megkéritek a rendezőt, hogy mondja fel az ábécét. Erre ő a fél betűkészletet kihagyja, de magabiztosan szavalja a maradékot, majd néha előre meg visszaugrik egyre-egyre.) Összevissza dobálóznak a nevekkel, kevert időrendben zajlik a cselekmény, még fel se fogtuk, kire kéne épp figyelnünk, máris ugranak másra.
– Teljesen érdektelenül van minden előadva.
– Kevés a fizika és a kémia, pedig attól, hogy életrajzi film, szerves része kéne, hogy legyen.
– Gyáva film, mert épp csak annyira mocskolja a szereplőit és az USA-t, amennyire még nem kínos. Mert ugyan a Trinity tesztet mutatja, de a Hiroshima lebombázásáról csak egy rádióadásból értesülünk. Nagasaki lebombázását még ennyire sem méltatta a tisztelt rendező, csak benyögik, hogy „Ó, és Nagasaki!”. Nem azt vártam, hogy csillivilli effektekkel mutassák a robbanást, de érzékeltetni kellett volna azt a pusztítást. Hogy mekkora felelősség koncentrálódott túl kevés kézben. Ha már ilyen „komoly” művet hoznak össze a címszereplőről és a korabeli állapotokról, akkor elvárom, hogy rendesen tunkoljanak bele mindenkit a sz.arba. A hab a tortán, hogy amikor vetítésen mutatják a bomba eredményét, akkor csak a szereplők megdöbbent arcát mutatja a kamera. Isten ments, hogy szembesüljünk vele, micsoda mészárlást végzett ez a dicső nemzet.

AMI TETSZETT (és a 3 csillag csak ezekre jár):
– Az a kb. fél óra, ami a Trinity-teszt előkészítésével kezdődik és tart egészen addig, hogy Oppenheimert megtapsolják és képzeletben rálép egy elszenesedett holttestre. (Egyébként ritka undorító (és találó) rész volt, mikor megtárgyalták, melyik japán városokra dobják le a bombát.)

Összegezve: egy újabb harmatgyenge alkotás egy roppant izgalmas témában. Egy képzeletbeli polcon feltehetjük a Fat man és Little boy mellé. (Az viszont legalább csak 2 óra.) És ide is érvényes, hogy ha a címszereplőre vagy a két atombomba létrehozására vagyunk kíváncsiak, inkább nézzünk meg egy sima dokumentumfilmet.

Tényleg olyan nagy kérés, hogy élvezhető játékfilmet csináljanak ebben a témakörben?

Nehéz nem érzelmi kirohanásból írni erről a filmről. Én alapvetően szeretem Nolan munkásságát, amely mindig sajátos technikával és hangulattal ragadja meg a figyelmem, Cillian Murphy tehetségét pedig már évek óta követem, úgyhogy leplezni sem fogom, egy grandiózus filmélményre vártam. Azt hiszem, leginkább érzelmileg, pusztító értelemben el is érte a várakozásomat, amit végig a dinamikus és folyton változó súlypontok tartottak fenn: a karakterek pillanatnyi fölénye folyamatosan változott, ez pedig állandó feszültséget eredményezett. Ezzel együtt viszont olyan mélyen felkavart, hogy nem tudtam megszólalni a film után másról, mint a filmről, de magáról a filmről is nehéz még most is bármit mondanom.

Az atombomba megvalósításának folyamatát nagyon komolyan vette Nolan, tényleg, le a kalappal, ahogyan kibontotta és vezette a cselekményt, viszont a brutális, fizikai következmények el lettek takarva, és ez borzasztóan dühít. Nem mutatja a halált, amiről Oppenheimer beszél. Nem mutatja a pusztítást, amit a hatalom okozott. Csupán politikai megalkuvásokkal foglalkozik a végén, meg hogyan árulták el. És végül nem olyan „kompenzációt” vagy megbánást mutat Oppenheimerben, mint amit nagyon akartam látni.

Szakértelmi tudásom szinte nulla a témát illetően, úgyhogy a film feléig csak kapkodtam a fejem a nagy nevek és vegyületek hallatán, de őszintén nem bántam, mert nekem személy szerint, mint film, mint filmélmény, film minőség esztétikus és dramaturgiailag csúcs. És így kb ennyi tellett tőlem „objektíven”.
spoiler Szóval, igen, érzelmileg borzasztóan felkavaró film.

Ugyanakkor pedig noha nem vagyok tudós ember, valahol megértem Oppenheimert. Az embernek is van teremtő ereje. Oppenheimer évekig elmélkedett, kutatott és kísérletezett a találmányával, megalkotott valami olyat, amit előtte senki más. Az alkotó örömöt lel az alkotásban és ő ad célt neki. De ezt a célt elvették tőle és mai napig egymás fenyegetésére használják.

Nekem ez a film nem tetszett. Egy látványos valamire számítottam, ahol peregnek az események… ha már 3D. Erre mit kapok? Egy lassú lefolyású, néhol igencsak hatásvadász történetet, ami morális síkon próbál talpon maradni. Nem a színészek játékát vitatom, mert ők megtettek mindent, hogy működjön az egész. Nem rajtuk múlt. Előttem már szépen leírták, mi is a gond a filmmel: gyáva. Mert az. Ha már az: „Én lettem a halál, a világok pusztítója.” lelkiismereti kérdés kerül előtérbe, miért nem vesézik ki úgy istenigazából? Mikor megy a nagy éljenzés meg hurrá, én csak egy rakat idiótát láttam, akik fel sem fogják tulajdonképpen, hogy több tízezer ártatlan civil halálát ünneplik. Nem szeretném felmenteni a japánokat sem a második világháború miatt, de azt kijelenteni, hogy ezt megérdemelték… Cillian Murphy próbálta lelkiismeretesnek feltűntetni a karaktert, de sajnos nem sikerült teljes egészében, ami inkább rendezői hiba, mintsem színészi. Pedig igazán jogos lett volna az a mélyreható lelkiismeret-furdalás. Ami ekkor történt, arra nincs mentség. Nem volt egy hősies cselekedet Hirosima és Nagaszaki földdel egyenlővé tétele. A későbbi következményekről már nem is beszélve. Sekélyes film, ami igyekszik hárítani, és a megdöbbentő részleteket még véletlenül sem mutatja totálban, nehogy véletlenül valaki teljes egészében lássa, mekkora tragédia történt akkor… aznap…
Ha a második világháború hőseiről akarnak filmet készíteni, foglalkozzanak inkább a SOE ügynökeivel. Akik megérdemlik, hogy emlékezzenek rájuk.

Nem tudom egyben értékelni a filmet.
Az első másfél óra (szinte percre pontosan) unalmas volt, kapkodó, időben alig követhető az ugrálások miatt (azért kiírhatták volna az évszámokat az egyes jeleneteknél), túl sok mindent akartak egyszerre belezsúfolni. 6/10
Aztán ahogy megkezdődött az előkészület a Trinity körül, mintha maga a film is feltámadt volna, onnantól minden képkockája érdekfeszítő volt. Beütött a dráma, a színészek játéka is jobban átjött, és a végén már csak néztem magam elé, mint Oppenheimer is. 9/10
A két fele között egyedül talán Cillian Murphy játéka volt kiegyensúlyozott, így leginkább neki jár a dicséret. Fontos film, de nem tökéletes, viszont a tartalma miatt érdemes megnézni és emésztgetni.

Nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de szerintem rendkívül közepes film, és pont attól lesz az, hogy görcsösen próbál több lenni. Adott egy izgalmas téma, egy fontos üzenettel (semmi nem fekete-fehér, a háború pedig minden oldalon, minden embernek iszonyú), egy parádés casttal (Cillian Murphy tényleg kitett magáért, de általában igaz, az összes színész sokat beleadott), egy világhírű rendezővel, és hosszú játékidővel, amit kevés film mert bevállalni. De annyira drámai, annyira művészi és érzékeny akar lenni, hogy végső soron pontosan a lényeg veszik el benne. Mert köszönöm, nekem Oppenheimer érzelmeiből sokkal többet adnak a színész arcának rezdülései, mint az, hogy atompályákat hallucinál. A lángok és a csillagok és a fekete lyukak sem kifejezetten nyűgöztek le. Mint ember, aki ugyan sokkal kevésbé robbantós dolgokkal foglalkozik, de azért tudósnak meri nevezni magát, állítom – nem, még a legihletettebb pillanataimban sem haluztam soha bacikat. A tudósokat általában nem így üti meg az ihlet. (Mennyivel szebben csinálta ezt a Mindenség elmélete, ahol egy kávé örvénye ment át a gravitációs térbe és hasonlók… végig követhető volt, mit asszociált a tudós, nem a semmibe képzelt oda mindent.)
A másik, ami nagyon bosszantott az apró hatásvadász húzások. Teller Ede aki kimegy napozni az atomvillanásba – Teller Ede 95 évesen halt meg, valószínűleg végelgyengülésben. Nagyjából biztos, hogy nem érte komoly egészségügyi kockázat, és ez enyhén szólva is annak számít (Teller Ede egyébként az egész film alatt kellemetlenül sokszor hat durcás tininek, aki csak szereti a hidrogént). Oppenheimerék fekete lyuk elmélete is nagyon nagy hangsúlyt kap, pedig teljesen elsikkadt – részben a háború miatt, részben mert Einstein rávágta, hogy lehetetlen, és ez elég sokáig ennyiben is maradt. Oppenheimer tanármérgezős esete szintén, abszolút fikció, nem is történhetett meg.
A Bahavad Gítát ismerő emberként azt is megjegyzem, Oppenheimer kedvenc idézete is szépen félre volt értelmezve az egész filmben: eleve enyhén félrefordították ("És én lettem a Halál, világok pusztítója" – személyes kedvenc fordításomban ez: "Idő vagyok, világok hatalmas pusztítója.") Az idézetnek köze sincs ahhoz, hogy bárki gyilkos lenne. Krishna mondja, bizonyos szempontból a saját neutralitását, és a Pándava-Kaurava konfliktus sorsszerűségét hangsúlyozva Arjunának. Oppenheimernek minden oka megvolt rá, hogy a Bahavad Gítá közel álljon a szívéhez, miután a történet arról szól, hogy egy isten elmagyarázza egy az ellenfelei emberségére rádöbbent, és ezért a harctól megrémült hercegnek, hogy miért kell felállnia és vezetni a seregeit – valakinek, aki épp egy tömegpusztító fegyvert készült létrehozni, mert úgy vélte csak úgy nyerhetnek meg egy háborút, amit elveszítve sokkal rosszabb lenne, ez a szöveg elég sok vigaszt tartalmazhatott. Csak ehhez kicsit jobban kellett volna ismerni a kontextust is, szóval csak kivettünk egy jól hangzó mondatot.
És persze Oppenheimer haluzik egy sor sugárbeteg embert is, egy olyan korban, amikor a sugárbetegségről konkrétan semmit nem tudtak még, nem ismerték a tüneteit, azt se tudták, mennyire hirtelen – nyilvánvaló volt, hogy egy pusztító bombát hoztak létre, de az nem, hogy a legszörnyűbb hatása nem is az azonnali halál. De a sugárbeteg emberek ismét, látványosak, sötétek, ijesztőek, hangsúlyozzák a főszereplő mély bűntudatát, szóval sugárbeteg emberek lesznek a filmben.
Tipikus példa ez a film, hogy a kevesebb néha több. Lehet egy film érzékenyebb pont azért, mert nem akar ennyire látványos, és ennyire Oscart célzó lenni. Az Oppenheimer lehetne kiváló, de a túlzott művésziesség nekem nagyon lehúzta.

Hát frenetikus, grandiózus és zseniális!!!
Oscart neki!
De félre tréfa (bár nem tréfának szántam: Oscart neki!) – a film felépítése, a látvány a színészi játék – minden nagyon egyben volt!
Én csak érintőlegesen ismertem a történetet, és nagyon sok új infót is merítettem belőle, ráadásul úgy, hogy közben igen jól szórakoztam.
A Szentháromság-hadműveletnél jobban felpörögtem, mint egy jobbféle thrillernél!
Cillian Murphy-t eddig is kedveltem, de itt aztán tündökletes alakítást produkált! Imádtam!
RDJ-t meg első körben fel sem ismertem – mellesleg zseniálisat alakított ebben az igen ellenszenves karakterben is.
A film nagyon egyben van úgy ahogy van.
Viszont az egész konklúziója számomra: eddig sem voltak kedvenceim a politikusok, de most már kezdem egyenesen gyűlölni őket!
–
Update:
Néhány gondolat, miután végig olvasgattam az eddigi értékeléseket (mert filmnézés előtt szándékosan nem olvastam semmi ilyet)
Nem értem, miért gondolják egyesek, hogy egy film csak akkor lehet jó, ha percenként lövöldözés/üldözés/robbantás/gyilkolás van benne. Lévén ez egy életrajzi film – jó, igaz, hogy az atombomba atyjának életrajzi filmje- ráadásul épp ennek a szörnyűséges csodának a következményeitől való meghasonulás balladája, és ezt nem is titkolták a készítők, nem is tudom, egyesek mit vártak?
Emberekről, elsősorban tudósokról, na meg (gusztustalan) politikusokról és politikai játszmákról, és a lelkiismeretről – és főképpen (Oppenheimer esetében) az emberségről és bűntudatról szólt a film. Minden a helyén volt benne.
Aki atombomba dobálásról akart filmet látni, az rossz mozira ült be!
UPDATE 2
Alább olvastam: „Miután felrobbantották a bombát, nem kellett volna ennyit bajlódni a párbeszédekkel.”
Tessék??? Azt senki nem vette észre, hogy ennek a filmnek a lényege a „párbeszédek”, ez az erőltetett műtárgyalás, amit azért kreáltak, hogy Oppenheimert teljesen ellehetetleníthessék, és ne kaphasson tovább lehetőséget, hogy nyilvánosan hirdesse lelkiismerete által diktált nézeteit, hogy az „atomszellemet”, amit valójában ő szabadított ki, vissza kell gyömöszölni a palackba???
Ááááá – nem veszik észre, hogy ez nem az a műfaj? Nem akciófilm? Ez egy életrajz!!! És nem egy kommandós életrajza!

Nem semmi médiakampánya volt ennek a filmnek. Nagyon vártam már. Az előzetesek egészen káprázatos képeket mutattak, és egyértelműnek tűnt, hogy Cillian Murphyt eltalálta egy nagy szerep. A tudományos ismeretterjesztés komoly szelete (volt) az életemnek, ezért elég sokat tudok róla. Azt is, hogy a matfiz területén felhozó leckék kellenek. Még csak a búvárkodás tanulásához sem lehet hasonlítani a fokozatosságot emlegetve. Errefelé még a legkörültekintőbb idegenvezető is képtelen nem azonnal feltárni a lábunk alatt tátongó mélységeket. Nolan meglepett azzal, hogy milyen mértékben képes volt kihagyni a tudományos ismeretterjesztést ebből a történetből. Nem nagyon feszegeti itten senki, hogy miről is szólt akkoriban a tudomány. Van néhány szép mondat, és talán egyetlen vizuális bemutató a fekete lyukról (a többi inkább csak lázas képzelődés, amely egy NIN-videoklippbe is belesimulna). Inkább külsőségek vannak, hogy egyetlen ember esik be Op. első előadására. Szerintem emiatt teljesen természetesnek tűnik minden történés, és ennek a kornak, ezeknek az egymás társaságát megtaláló embereknek a különlegessége, eszméletlen forradalmisága nem látszik. Ezek az emberek úgy járhattak-kelhettek, mintha egy időutazó ugrott volna vissza több száz évet. A kezdő, a tapasztalatlan nem érti meg ezt ebből a filmből, inkább csak elveszik a nevek kavargásában. Azé tud csak ez a film lenni, aki tudja, mi az Enrico Fermi-díj, amelynek első díjazottjai így vagy úgy, de kötődtek az egész projekthez. Akkor viszont azt is tudja, hogy Neumann eléggé feltűnően hiányzik a nevek kavargásából. (Lásd @chani értékelését: https://snitt.hu/ertekelesek/1731886) Meg nem árt, ha a lelkünkben van az ezen a borítón látható fotó: https://moly.hu/konyvek/jim-holt-amikor-einstein-godellel-setalt. (Ha már életem szeletét emlegettem.)
Nolan tehát úgy döntött, nem beszél tudományos kérdésekről. Akkor inkább már tudománypolitikáról van szó. Legalábbis a suskusok szintjén. Kicsit meg is lepett, hogy a kétszerezett bizottságosdinak, azaz a Strauss-szálnak kellett volna mindent összetartania. Az meg egyértelmű, hogy itt nem a nagy tett a szervezőerő: Nolan nyakasan tartja magát ahhoz, hogy a bomba miatt sem veszi le a szemét Oppenheimerről. Ez nagyon fontos, mert ebből mutatkozik meg az alkotói szándék, hogy Oppenheimert ismerhessük meg. Szerintem azonban félreértés ezt lélektani drámaként tekinteni. Vagy, ha annak vesszük, akkor végképp nem sikerült a film. Ebből a szempontból ugyanis egyáltalán nem jön elő az a feszültség, ami ezt szervezhetné, és olyasmikből fakadna, minthogy a cselekvési lehetőség nem írja felül az aggályoskodást, de itt még el is tudja teljesen nyomni. Lásd a jelenetet, amikor Teller ki akar szállni. Vagy amire egy mondattal utalnak csak, hogy Oppenheimernek ki kellett lépni a tudós szerepből, és tudományszervező lett – és ez a kettő már akkor sem ment igazán jól együtt. Van itt tehát konfliktus a főszereplőnk lelkében, de még a volt szerelmének elvesztése sem tudja igazán mélyen megtörni. Vagy csak ott, legmélyen, belül?
Szerkezetileg nem volt ez nehezen követhető film, de kérdés bennem, hogy mit is láttam. Az a bajom, hogy kicsit mindent, és ezért mindent eléggé felületesen. Volt tudománypolitika, volt narcizmus, volt tárgyalás, volt siker és vívódás, de nem látom, mivégre. Nagyon nagy kampány előzte meg ezt a filmet, és most azt gondolom, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ahogy az egyes, mindössze szigorúan egy-egy karakterológiai jegyet viselő szereplők esetében látszik leginkább, a felszín markáns, de a mélység hiányzik belőlük. Az összességüknek kellene kiadnia azt (és most nem bírom kihagyni), ami az atomok közötti „üresség” dacára szilárd testekben tapasztalható. Az én kezem ezt nem tapintotta.

Először is: állati nagy sikerélmény számomra, hogy kibírtam moziban ezt a 3 órát mosdószünet nélkül, főleg, hogy egy ideje sokszor a 2 óra sem szokott menni.

„Robert! Azért ne pusztítsd el a világot!" – inkább csak egy (kettő) várost, az még belefér (tette hozzá Groves, csak ezt már kivágták a filmből). (:

Reménykedtem benne, hogy elsődlegesen történelmi film lesz, de egy tömény önéletrajzi darabról van szó, ami nüansznyi részletességgel, s az én szememben túl sűrűn mutatja be Oppenheimer életét. Pl. a kb. 45 perces felvezetést az egyetemi megpróbáltatásaitól kezdve a nőügyei bemutatásáig össze lehetett volna foglalni maximum 20 percben.
Egy kisregényt tudnék írni arról, miben van még hiányérzetem (pl. örültem volna, ha kiemelik az atombomba biztonságpolitikai vetületeit, hogy ez mit jelent azon államok számára, akik rendelkeznek vele stb.), a fizikai, kémiai fun-factacról szóló részek viszont tetszettek.
A hangulatra és a stílusra nem lehet kifogásom: giccs és hatásvadász mentesen érzékeltették a téma súlyosságát. Az érzés, ami a film nézése közben szinte végig dominált nálam, az az undor – mindenki felé, aki érintett az ügyben. Amit viszont a leginkább díjaztam, az az, hogy többször kihangsúlyozta, kik az igazi felelősök, azaz a politika, akik a vezető pozícióban ülnek (ideológiától, párttól függetlenül, de erre szintén helyesen utalt a film), és felhasználnak mindent és mindenkit a hatalmi játszmáikhoz, jelen esetben a tudományt. Ahogy Einsteintől (aki szintén sáros az ügyben) is elhangzott: „Ez nem rólunk szól, hanem róluk". Ugyanígy a Trumannel játszódó jelenet, ami szintén érzékeltette, kié volt a végső döntés, kitől függtek igazán a történtek.
Ez a film igazi üzenete, ami egyeseknek / sokaknak nem új információ, de mindig ki kell hangsúlyozni, és nem szabad elfelejteni.

Röviden! A hibáival együtt ez egy nagyon szuper film, amit egy igazán hozzáértő rendező-forgatókönyvíró készített!

Külön kiemelem a fantasztikus munkát végzet Robert Downey Jr. művészetét, igaz már régebben is nagyon tiszteltem, mint színész, csak sajnos az utóbbi időben a Marvel dömping elvonta a figyelmemet erről a tényről. Ebben a filmben olyan csodálatosan építtette fel a karaktert a végére, hogy ez bizony minden díjat megérdemel.
Cillian Murphy sem kivétel!

Valószínűsíthető volt, hogy nem fog tetszeni azoknak, akik úgy ülnek be rá, mintha a Halálos iramban 358. részét néznék. Szerintem elgondolkodtató volt a film és zseniálisnak tartom, habár én nem vagyok látens fizikus és lehet ez a baj…