Langolierek – Az idő fogságában (1995–1995) 65% 78★

Valahol az agyam hátsó szegletében motoszkált ez a film, és baromi régen láttam. Pár napja ráeresztettem egy keresést, és íme:
https://www.youtube.com/watch…
Tessék, nézzétek. Engem sem tartott vissza semmi, hogy megnézzem.
Fun Fact 1. A Battlestar Galaktikás Cavil testvér – Dean Stockwell szerepel benne. És a felénél jöttem csak rá, honnan annyira ismerős.. :D
Fun Fact 2. Bronson Pinchot zseniálisan pszichopata benne. Izzad, fröcsög, ordibál, papírt tépdes. Tényleg jó. És ő egyébként a Beverly Hills-i zsaru Serge-je (Szörzs) Na ezt később tudtam meg az imdb-ről. https://www.youtube.com/watch…

A Langolierek meg annyira döbbenetesen rondák benne, – mármint az idejétmúlt effektjére gondolok – hogy szinte attól ijedtem meg, hogy mennyire baromira életidegen, lehetetlen, oda nem való.

Na itt aztán van baj – főként értéktelői szempontból. Rendkívül ambivalens filmélményt nyújtott ez a kétrészes, tévére forgatott King-adaptáció, nem is csak azért, mert egyszerre hordozta magán a King-történetek minden jellemzően pozitív és negatív vonását, hanem mert a kivitelezése is rengeteg kérdést vet fel. Mindezzel együtt is már jó előre jelezném: ez egyáltalán nem egy rossz filmecske!

Legfőképp be kell látnunk, a kivitelezés rettentően csúnya! Eleve a kilencvenes évek közepén készült tévéfilmek kópiái ritkán néznek ki szépen, nyilván ezek a kétes minőségek maradtak ránk, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez a cucc később DVD-n, vagy akár Blu-Ray-en újrázva csinosabb volt. Sokkal szebb azonban biztosan nem lehetett, a film egész képi világa meglepően szürke, kicsit lélektelen, erre mondanánk manapság: süt róla a kis költségvetés. Mindez azonban pótolható – és a történet, a színészi munka (némelyik!), a rendezés pótolja is, de van egy megbocsáthatatlan, igaz, korszakos bűn: a CGI! Észvesztően ronda, érzésem szerint rondább, mint amit anno például a Slidersben, vagy a Babylon 5-ben láthattunk, és ezt a fajta rondaságot szerintem akkor, a számítógépes képalkotás hajnalán a saját új lehetőségeikre rácsodálkozó filmeseknek is látniuk kellett volna!
A mentő tényező az, hogy bár a sztori jól érezhetően két különböző anomáliának az összemosásából fejlődik ki, alapvetően mindkét különálló gondolat érdekes és felcsigázó. Az idővel kapcsolatos probléma mindenképpen, bár vannak vele kapcsolatban is égető kérdések (pl.: spoiler). Maguk a Langolierek, amíg a Kingre jellemző pszichés-telepatikus-furcsa kislányos vonalon mozogva jelennek meg, teljesen rendben vannak, általuk a történet egy nagyon érdekes bónusz borzongató felhangot ad egy egyébként is elég nyugtalanító helyzetnek. Azonban amikor a kettő spoiler nagyon nehezen jut szóhoz az ember. Egyáltalán nem világos, hogy kerülnek Toomy gyermekkori rettegett lényei ebbe az időtorzulásos históriába – hab a tortán, hogy az egészen odáig se színű, se szagú, de legalább értékelhető vizualitást elözönlik a teljesen ízléstelen, félamatőr CGI-teremtmények.
A színészi munkáról: ez az egyik film, amiben David Morse kizárólag és egyes egyedül azzal adja el magát, hogy ő a David Morse – mind ismerjük ezt a jellegzetes joviális magából kifelé nézését, ezen kívül ebben a moziban semmit sem nyújt. A vak kislányt nem tudom megítélni, de alapvetően tetszik, amit csinál, Bronson Pinchotnek pedig hol így, hol úgy, meglenne a lehetősége ellopni a show-t mindenki más elől, de nem teszi meg, vagy csak nem jön neki össze… Dean Stockwellel szemben jogosak lennének magasan az elvárások, de nagy csodát ő sem tesz.
Mégis egyben tartja az összképet a sztori, aminek a saját sodró lendületéből és kétségkívül érdekfeszítő izgalmából nem vesz el ez a sok alapjáraton hagyott művészeti teljesítmény.

Ajánlanám-e? Azoknak semmiképpen, akik számára a B-film a külsőségeknél kezdődik. A sci-fi kedvelőinek mindenképpen, mert a misztikum és a fantasztikus okfejtések jól működnek, néhány jelenet mintha egy igazi, klasszikus tudományos-fantasztikus regényből származna. Mindezen túl azonban ez egy rendkívül kétesélyes ajánlat – bárkinek bejöhet, bárki utálhatja, nem tudok igazán állást foglalni a kérdésben. Pontozás terén sem. Adnék szigorúan a sztori, a hangulat, a lebilincselő hatás miatt nyolcat, de a kivitelezés részletei miatt akár ötöst is. Főleg mivel érzésem szerint egy-egy ponton maga az okos és szellemes történet is megcsúszik, sőt, egyenesen elzakózik…
Így maradt a hetes, mert szeretném valahogy jelezni: azért élveztem!

Annak idején, amikor gyerekként először láttam, engem teljesen lenyűgözött és magával ragadott a film pszichotikus horror hangulata.
Ez még a pattintott kőkorszak, amikor internet is csak elvétve, mutatóban volt fellelhető a világban, nemhogy videómegosztók, torrentoldalak és társaik…
Szóval, fogyaszthattuk azt, amit a televízió egyszámjegyű csatornakínálata elénk rakott, és akkor, amikor elénk rakta, és úgy, ahogyan elénk rakta. A Langolierek kettő epizódját pedig kettő egymást követő hét péntek estéjén látták megfelelőnek leadni, engem pedig 166 órán keresztül az ideg kivetett a civilizációból, hogy megtudjam végre, mi lesz a folytatás! Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy azon a gyötrelmes héten még álmodtam is a filmmel (természetesen mi mást, mint azt, hogy magam is ott vagyok azon az üres repülőtéren, abban a halott világban, és rettegéssel vegyes kíváncsisággal várom a horizonton közeledő, egyre erősödő zaj forrását…).

Tegnap este tévékapcsolgatás közben találtam rá, és persze nem tudtam továbbmenni. Harmadszor, vagy negyedszer láttam ezt a filmet, közben a regényt is olvastam már, és bár igazán emlékezetes darab, ma már azt mondom, a kisregény százszor jobb. Hiszen ott az olvasó fantáziájára van bízva minden, igazán misztikusan és izgalmasan van megírva – sokkal félelmetesebb, mint a film a maga korában is vacaknak számító effektjeivel.
Ettől függetlenül imádom, és külön puszi David Morse-nak mert őt nagyon szeretem.

–
Amúgy mikor kapcsolgattam, egy másodperc alatt játszódott le bennem: repülőtérszerű környezet, egy gyufát próbál meggyújtani a csajszi…
– Ez a Langolierek!
-… te ezt komolyan ennyiből tudod?
Hát, igen. :) Indulhatna a helyzet az „egy képkockás” játékban.

Jó film volt összességében, logikusan tudtak gondolkodni a karakterek és jó volt a kezdő szituáció. azért egy bizonyos kérdés ide kívánkozik, ha már végig jó következtetéseket vontak le: spoiler

Harmadjára sikerült végignézném egy a hosszúsága miatt, kettő annyira féltem. Néztem már meg nem egy horror filmet, de ez, hát jobban féltem, mint a szereplők. Azok a hangok és Mr. Toomy idegbeteg, zakkant alakítása eléggé ijesztő volt számomra. Aztán harmadjára, mikor már el is jutottam odáig, hogy végre mutatják a szörnyeket is, kicsit csalódtam, hisz valami sokkal ijesztőbbre gondoltam(jó persze ez is az volt, de hát na).

Klasszikus, imádom, bármikor meg tudnám nézni. Az alapötlet zseniális, kiskoromban láttam először, így nem jöttem rá egyből, mi is folyik a reptéren, a szereplők vezettek rá. De most, hogy tudom mi miért van, ugyanolyan izgalommal ülök le megnézni, mint amikor legelőször tapasztott a képernyőre. Egyedül a sikítós vak kislány az, aki idegesít, de ezt ellensúlyozza a kedvenc pszichopata öltönyösöm, szóval lelki békém helyreáll (de nem tudok megbocsájtani a spoiler egyszerűen nem).

Nagyon jól indul, a feléig izgalmas is és kellően beszaratós. Aztán olyan csigalassúságú sebességre vált a film, hogy szenvedés volt a végére érni. Kár érte.

A tesómmal kiskorunkban időről időre újranéztük, pedig rettenetesen creepy… *ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj rá.*

Most komolyan…spoiler Volt aki nem röhögött mikor ezt látta? :D
Én kb. azt éreztem, amit Mr. Toomey: „neeeeeee” :D a filmnek ezen pontja szörnyen szar volt… És még ezer dolog amibe bele lehet kötni…Rengeteg jó ötlet bújkált a filmben, csak valahogy a felénél fogták magukat és kisétáltak az ajtón, helyüket pedig átvette a tömény unalom. Egy jó történet borzalmas megvalósítása.