István, a király (2013) 74% 30★

Régen írtam róla az első értékelést, és bár akkor is tíz csillagot adtam rá, még sokkal kritikusabb voltam, mint most. 2013-ban láttam először, 14 évesen, és jegyzem, már akkor is szerettem ezt a darabot. Akkor is felismertem egy halom szimbólumot, és akkor sem értettem egyet édesapámmal, vagy a nagymamámmal, akiknek határozottan nem tetszett a modern szemlélet, amit Alföldi rendezése belekevert. Viszont akkor még igenis úgy éreztem, hogy Stohl András borzalmas választás volt Koppányra, hogy a legnagyobb jelenetek azért nem szóltak akkorát, mint vártam, és ez elszomorított, mert úgy éreztem, a rendezésben több volt, mint amit hangilag és színészi játékban adott a végeredmény.
Ezt visszaszívom. Mert így, kilenc évvel később azt kell mondanom ebben a rendezésben minden tudatos volt. Stohl rendkívül kínos Koppánya is. Végignézve ezt a darabot ma, abszolút elragad a szekunder szégyenérzet, és minden képkockából süt, hogy ez a cél. Itt nem két karizmatikus vezér párbaját akarjuk végignézni, nem egy szent áll szemben a régi világ egyébként becsületes és határozott képviselőjével. Szó sincs szabadságért küzdő, büszke népről, vagy épülő királyságról. Ebben az István feldolgozásban a népre nincs más szó, mint hogy a bármelyik oldalra fanatizálható plebs. Koppány szánalmas és komolyanvehetetlen, a követői hisztérikus rajongók – a Szállj fel, szabad madár! felszabadult, hangos ének helyett üvöltözéssel egybekötött buli a színpadon, ahol csak meg-megvillannak a magyar motívumok, de igazából senki nem azonosul velük. A feleségei jóformán a klasszikus, sztereotíp aranyásók. Ezzel szemben István oldala sem sokkal jobb. A talpnyalók a magyar zászló színeit idéző ingekkel ismét egy nagyon jó kis részlet, a családja pedig klasszikus, sznob modern arisztokraták. Gizellával minden mozdulatukról süt, hogy nem szeretik egymást, és egyikük sem akar benne maradni a házasságban (István már az esküvő előtt is, vonakodik egyáltalán üdvözölni a menyasszonyát, nem néznek egymásra az eskütételnél, Gizella később is, folyamatosan Vecellin felé közeledik, István pedig a legtöbb változattal ellentétben itt nyíltan odamegy Rékához, inkább vele osztja meg a kétségeit, inkább tőle kér tanácsot, nem a feleségétől). A nagy vörös keresztek, az, ahogy a papok minden személyes és érzékeny dologba beleszólnak, mutatja, hogy miközben Koppány oldala is szánalmas, az egyházé sem sokkal jobb, csak hatalmasabb. És pont ezért az egész darabból árad egy mélyről jövő reménytelenség. István és Réka a két tiszta hang – az utóbbi igazából nem tud mit tenni, teljesen tehetetlen, nincs döntéshozó ereje, csak próbál józan és segítő lenni végig (kifejező, mikor kirohan István és Koppány veszekedése alatt – mindkettőt szereti, mindkettőt meg akarná védeni, és egyiket se tudja). Az előbbi pedig látszik, hogy felismeri a hatalmi viszonyokat, felismeri, hogy sarokba szorult, de egyúttal látja, hogy nincs valódi kiút, és ezért egész darab alatt váltogat a pánik és a fásultság között.
Külön kedveltem még „Géza szellemét” aki olyan volt, mintha a lelkiismeretet, vagy Istent is szimbolizálná végig. Általában megjelent István körül, aki kétségbeesetten próbált helyesen cselekedni, és akinek az egyháztól látottakkal szemben igenis tisztának tűnt a hite, de sosem ment hozzá tényleg oda: sokszor olyan volt, mintha egyértelműen helytelenítené is a döntéseit (spoiler). Ezzel szemben Rékához rendszeresen odamegy, vele van akkor is, mikor megy kikérni Koppány testét.
Összességében ez a legszórakoztatóbb, legszebben szóló és leghitelesebb István, a király adaptáció? Nem. Határozottan nem. Ha azt akartok, akkor nézzétek a ’84-eset, nézzétek meg a Társulatosat, sok jó adaptáció született már, sok jó szereposztással. Viszont ez a változat borzalmasan egyedi és borzalmasan aktuális, ráadásul nagyon bevállalós volt, ez pedig a megjelenése óta csak igazabb lett.

Az István, a király ott van a kedvenc darabjaim közt, több változatát láttam már mind élőben, mind felvételről, így az Alföldi-féle rendzésneknak viszonylag sok elvárásomat kellett volna beteljesítenie – talán túl sokat is.
Pedig maga az alapkoncepció kimondottan érdekes: egy jól ismert történetet igyekszik áthelyezni a mai korba, ami túlmutat azon, hogy a szereplők kaftán helyett öltönyt és estélyit viseltek. spoiler Teszi mindezt piszok látványosan – ha másért nem, a sámánrítus részért mindenképp érdemes megnézni ezt a feldolgozást.
A darab erőssége főként az apróságokban rejlik, legyen szó a szereplők reakcióiról (például ahogy István mindig az anyjára néz megerősítésként, vagy ahogy az esküvő jelentben Gizellán látszik a bizonytalanság és némi elszörnyedés) vagy az apró szimbólumokról (mint hogy a három főúr ingjének színéből kirakható a magyar zászló). A karakterek közti viszonyok is sokkal hangsúlyosabbak, mint korábban, és úgy összességében, olyan dolgokra is odafigyeltek, amikre más darabok nem mindig fektetnek hangsúlyt, így egy alapvetően emberközeli feldolgozás lett a végeredmény.
Alföldi rendezésének másik pozitívuma, hogy a dalokat megpróbálta szorosabban összekötni, így a szereplők nem csak felbukkannak, eldalolják az érzéseiket, majd eltűnnek (ami a musicalek egyik nagy betegsége), hanem a történet kap egy jól követhető ívet, elmozdítva kissé a darabot a filmszerűség irányába. (Félreértés ne essék, nem vagyok én a keleti színház ellen – vannak történetek, amiknek kimondottan jól áll a találgatás és a sejtetés, viszont egy történelmi darabnak általában inkább kárára válik ez a megközelítés, mint hasznára.)
Ami azonban nagy gyengesége a darabnak, az pont a musical jellege. Nincs olyan ember, aki ne ismerne legalább egy dalt az István, a királyból, a korábbi színészekhez azonban Tompos Kátya és Novák Péter kivételével hangilag senki sem tud felérni. Főleg az Asztrikot játszó László Zsolt éneke volt zavaró, de a többieknél is vannak pillanatok, amikor megbicsaklik a hangjuk, nem tudják kiénekelni az adott hangot vagy egyszerűen csak kiesnek a ritmusból – tudom, hogy a darabban elsősorban színészek szerepelnek, nem pedig énekesek, de egy musicalnél én ezt nem érzem elfogadható kifogásnak.
Ami mégis a legnagyobb szívfájdalmam volt: Koppány feleségeinek dala. Ez a jelenet mutatná meg Koppány emberi oldalát és adná meg a lehetőséget, hogy szimpatizálhassunk mindkét oldallal – ehelyett Koppány itt is vadállatként viselkedik, Stohl pedig olyan arcot vág, mint akit kerülget a hasmenés.
Illetve még egy apróság: annak örültem, hogy végre nem egy hiperaktív, feleslegesen ide-oda rohangáló rendezést látok, viszont a rengeteg sikoltozástól a falat kapartam. Értem, miért rakták bele és mit akartak vele érzékeltetni, negyed óra után viszont már nagyon sok volt.

2013 óta számomra az Alföldi-féle István, a király is az augusztus huszadikák elengedhetetlen kelléke a 84'-es eredetije mellett. Ugyan énekhangilag nem mindenki jeleskedik (szerintem Tompos Kátya hangja a legjobb), de azt el kell ismerni, hogy micsoda színészi alakításokat nyújtanak, mennyi érzelem! Mivel sokszor láttam, ezért már rég nincs meg bennem az összekasonlítási kényszer – a rendezést illetőleg sem. Alföldi napjainkra reflektál: mit tud nekünk adni MA ez az 1000 éves történet? Nagyon összetett gondolatokat kapunk ettől a megvalósítástól, melynek mindig van aktualitása.
A vége meg hát… katarzis.
(Radnay Csilla menyasszonyi ruhája pedig tökéletes. :))

Remélem, ezt senki sem gondolta komolyan.

Nem kérdés, hogy egy mai István, a király egy kiábrándultabb változatot mutat. 30 éve talán az lehetett a kérdés: ki mit mer kimondani? Ma már inkább az: ki mit akar, egyáltalán minek van értelme kimondani? Az a fajta spleen burkolja be ezt az előadást, ami szükségszerűen már csak hiábavalónak láttatja a küzdelmet, törekvést, amit gondolnánk, tenni vélnénk, amikor erre a tízmilliónyi nemzetre gondolunk. Szomorú darab tehát Alföldi István, a királya.