Történetünk főszereplője Bojti elvtárs (Haumann Péter) a Belvízlevezető Vállalat igazgatóhelyettese, akit kedves főnökei nyugatra küldenek, hogy okosodjon… A kartárs a feleségével Bécsben járván elhatározzák, hogy feltétlenül eltöltenek egy délutánt a város legkedveltebb pornómozijában. Azonban… [tovább]
A kard (avagy én vagyok a falu rossza egyedül) (1977) 3★
Szereposztás
| Haumann Péter | Bojti Sándor |
|---|---|
| Szemes Mari | Bojtiné |
| Őze Lajos | Rimányi |
| Kállai Ferenc | miniszterhelyettes |
| Sinkovits Imre | a Nemzeti Múzeum osztályvezetője |
| Andorai Péter | Feri |
| Cseke Péter | ifj. Bojti |
| Dzsupin Ibolya | riporternő |
Várólistára tette 5
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
Nem ez az első eset, hogy olyan filmmel találkozok, aminek a létezése és története meglepő annak fényében, milyen sötét elképzelései vannak olykor az embernek a szocializmus három T-s kultúra-ellenőrzési rendszeréről. A kard tulajdonképpen tipikusan olyan darabnak tűnik, amit megszületésekor be kellett volna dobozolni, premierje után le kellett volna venni a műsorról, de amennyire meg tudom ítélni, semmi ilyesmi nem történt vele – lehet, emiatt esett ki a kollektív emlékezetből is?
Rossz ízű élcelődésnek tűnhet ez, de tény, a film egésze a korabeli rendszer, pontosabban inkább a rendszer által eltorzított társadalom elé tart fájdalmas, kegyetlen görbe tükröt. Olyan világot mutat be, amiben a szabályozottság, a lapítás intézményesült normája, a bármiféle önállóság renitenskedésnek tekintése megöli az emberi vívmányokat. Külön tragédiája az itteni történetnek, hogy a ferde szemmel, értetlenül figyelt és szép lassan szinte már a komplett társadalomból kiközösített főhős egy történelmi ereklye megszerzésével és hazahozatalával nem önös érdekek mentén cselekszik, hanem hazájáért szeretne tenni, áldozatot hozni, megcselekedni azt, amit a történelmi pillanat látszólag elvár tőle. Hogy aztán a haza, illetve a haza népe miként viselkedik vele, az a film legnyomasztóbb vetülete…
A vígjáték címke igazán megtévesztő. Savanyú szatíra ez, kimondottan sötét kicsengéssel. Humora fekete, önironikus, nem éppen önfeledt bohózat, bár bizonyos szövegrészletek akár szállóigévé is válhattak volna azóta. A prezentációról szokás szerint a korszak színésznagyságai gondoskodnak, a film végül is Haumann Péter jutalomjátéka. Technikai minőségének egyetlen, jellemzően magyaros típushibája tulajdonképpen csak a hangja: nagyon sok a nehezen, vagy sehogy sem érthető párbeszéd.
A kevésbé költői kérdés egyébként tényleg az, hogy miért nem emlékszünk erre a filmre, miért nem emlegetjük fel, idézünk belőle, mi tart minket vissza attól, hogy kivetítsük szintén sokakat nyomasztó jelenünkre? Lehet, ha egy csípős kritika nem a süllyesztőben, hanem a széles nagyközönség előtt végzi, az kicsorbítja a méregfogát? Úgy járt tán ez a film, mint Hofi, aki mostanra „bennfentes Kádár-haverrá” avanzsált sokak szemében?
Nem tudom, ajánlani viszont ajánlom!
