A fény birodalma (2022) 70% 35★

Van egy hangulata ennek a filmnek. Margate városát szinte már francia nyaralóhelynek is nézhetnénk, és közben többnyire még klimpíroznak is. Mondhatnám, hogy a történet túl vékony, de rendesen el van az mondva elejétől a végéig. Inkább csak a rendezői távolságtartás a nagy jelenetektől – ami valljuk be, kevésbé is lenne életszagú – teszi a filmet olyan mindenmentessé. Az élet kis semmi eseményekből áll, többnyire nem annyira látványos, nagy mondatokat meg végképp nem mondunk. Ezért szimpatikus és emlékezetes ez a film, mégha erős hiányérzeteket kelt is.

Már nagyon vártam, hogy láthassam ezt a filmet és külön örülök annak, hogy ez még az idén sikerült. (Jövőre pedig természetesen ott leszek a hazai premiervetítésen is a moziban, de nem bánom, hogy már most tudom, mire számíthatok.) Maga a film hozta azt a színvonalat, amit vártam tőle, ugyanakkor kár tagadni, hogy vannak bizony hibái is.

Sajnos a mély mondanivaló, a jó történetalapanyag és a csodálatos fényképezés ellenére döcög a forgatókönyv. Mint megtudtam, ez Sam Mendes élete első ilyen jellegű munkája, így hát – esetemben legalábbis – elnézőbben tekint rá az ember, már csak azért is, mert még életrajzi ihletésű is. (Mendes Hilary figuráját a saját édesanyjáról mintázta.) Emiatt kapott hát több csillagot, mint amennyit eredetileg szerettem volna adni. Igaz, az sem kevés: egy 8-as.

A ’80-as években járunk. Nálam ez itt már önmagában telitalálat. Egyszerűen jó érzés visszamenni abba az évtizedbe, amikor születtem / még kisgyerek voltam. Széles mosollyal figyeltem az akkori – hűen megidézett – miliőt, vizuális orgazmust éltem át. És, akkor még mindez egy – csodaszép – moziba is van költöztetve… Hát, kész, kilóra megvettek.

A film két igazán nagy problematikája, amelyek körül az események forognak: a rasszizmus, valamint a depresszió / bipoláris személyiségzavar. Ezeket fejeli még meg harmadikként a szexuális zaklatás jelensége is. És, akkor itt most rögtön ki is térnék utóbbira. Már csak azért is, mert az érintett színész itt nem más, mint az én szívem csücske, Colin Firth. Mr. Ellist alakítja itt, aki a mozi igazgatója, s gerinctelenül kihasználja alkalmazottja hatványozott esendőségét. Maga a szerep (csekély mérete dacára) zseniális lehetőség nagyot villantani, ez azonban itt, bármennyire is szomorúan írom ezt most le: elmaradt. Colin remek színész, de itt most kevésnek éreztem. Nem mondom, hogy amit és ahogyan csinált, az rossz volt, mert nem. Nem volt rossz, de jó sem. Inkább csak korrekt és visszafogott. Én úgy gondolom, hogy lehetett volna ennél sokkal hangosabb, erőszakosabb / ragadozóbb jellegű, mert így kicsit olyan… Nem is tudom. B*lf*sz lett belőle. Egyszerűen nem értettem, egy ilyen embernek hogy lehet ekkora hatalma, hogy ne lehetne neki nemet mondani, sőt, elzavarni egy seprűvel. Hilary nagyon instabil személyiség, ez igaz, de valahogy akkor sem volt ez nekem annyira hiteles. A közös jeleneteikben Olivia határozottan jobban teljesít, már-már „le is játssza” Colint a vászonról, ami fájdalmas felismerés, de igaz. Utóbbi biztonsági játékot játszott, meg valószínűleg a rendező is, aki megelégedett az ő „alap színészi eszköztárával”, ami ide, én bizony amondó vagyok: most kevés volt. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy egy leheletnyit még menthető a dolog, ha a magyar verzió kap egy „tökösebb” szinkront… És, ha ezúttal is a legmegfelelőbb embert – Csankó Zoltánt – választják a feladatra, biztos, hogy ki lesz hozva belőle a 120%. (Így legyen.)

Stephen karaktere Michael Ward alakításában meglepően jó. Tud valamit a srác, pedig eleinte valamiért idegenkedtem tőle. Sikerült hamar megkedveltetnie magát, elképesztő természetesen játszott, szerettem a jeleneteit. Fájdalmas volt látni egyébként, amikor többször is belé kötöttek / megtámadták. És az még szomorúbb, hogy hasonló atrocitások ma is sokakat érnek, csupán azért, mert más színű a bőrük. Kegyetlenek voltak az emberek és még mindig azok…

Olivia Colman nagyon tetszett. Pedig maga a színésznő sosem volt a szívem csücske, ennek ellenére, ha jól játszik, azt nem tudom és nem is akarom nem elismerni. Hát, itt aztán megmutatja, mit tud… És az is külön durva volt, hogy a legtöbbször pontosan le tudtam követni azt az érzelmi hullámvasutat, amin utazott… Mégis, a sok fájdalom ellenére főszereplőnk sokat tanul. Nem csak magáról, de másokról is. Képes lesz kiállni saját magáért, másokért, és végül még csapongó elméjét is vezetőszárra tudja kötni. De ehhez nagyon kell Stephen. Az új srác, aki a maga módján ugye szintén kívülálló. Ahogy múlik az idő, rengeteget adnak egymásnak, s bár spoiler lesz a dolog vége, mégis kellenek egymásnak, hogy erőt meríthessenek. Hogy aztán tovább tudjanak lépni. És egyáltalán: tudjanak élni.

Imádtam az irodalmi utalásokat, idézeteket. Olivia Colman olyan gyönyörűen szaval Philip Larkint, hogy szinte beleborzongtam. Kíváncsian várom, hogy fog hangzani a magyar fordítás. Egyébként, ha már irodalmi utalások: határozottan a film egyik csúcsjelenete, amikor Hilary kifakad a mozi előterében az Ellis házaspár előtt… Az egész annyira abszurd… Hangosan felröhögtem, ugyanakkor szörnyen fájdalmas is volt az egész… Zseniális.

Nos, hirtelen ennyi. Összességében egy tanulságos és (elképesztően) hangulatos film, de sajnos közel sem tökéletes. A színészek alakításai és a mondanivaló – no meg a látvány – miatt viszont mindenképpen érdemes adni neki egy esélyt. A forgatókönyvvel pedig – én legalábbis amondó vagyok – legyünk most egy kicsit elnézőek, hiszen első próbálkozás…

Nemrég fejeztem be, nos hát, mint film nem nekem való, nagyon nem.
De a mozi! A régi mozi fantasztikus volt! A vetítőgépek, a tekercsek, befűzés, váltás-csodajó:D
A mozi és a filmek világa az maga a csoda.

Ömlenghetnék hosszan, de talán elég annyi hozzá, hogy gyönyörű film! Igazi léleksimogató. Két kedvenc színészem szerepel benne, de mindegyik főszereplő remek alakítást nyújtott! Csillagos tízes!

túl sokfelé csapongott a történet, túl nehéz témákat akart boncolgatni egyszerre, így széttöredezett az egész. a főszereplő páros is egy elég „furcsa pár”. mindezek ellenére a hangulata megfogott.