Ez nem trash lista 7

Egy pár embert meghívnak egy mozielőadásra, a teremben kialszanak a fények és a zombik átveszik az uralmat. Egy percig se lehet komolyan venni, de a humoráról mégsem az jut eszembe, hogy mennyire fárasztó, hanem hogy mennyire szórakoztató. És végül is az egész film teljesen rendben van: nincs egy felesleges jelenet se benne, baromi stílusos elejétől a végéig – a korszak olasz rendezői mai napig iskolázzák a mezőnyt. Miről is van szó? A zombik már-már végleges győzelmet aratnának a moziban, amikor a főszereplő srác felpattan a crossmotorra és egy katanával egycsapásra megfordítja az állást. Eközben szól a heavymetál, amit én sose szerettem, de itt azt akarom, hogy soha ne legyen vége.

Egy testvérpár találkozik a titokzatos, világuralomra törő Tall Mannel és az ő csuklyás törpjeivel. Ijesztő és szürreális az egész, még szerencse, hogy segítségükre van Reggie, a világ legkúlabb fagyiárusa. Coscarelli 25 éves volt, mikor kihozta ezt a filmet.

Talán a leginkább embert próbáló gyöngyszem a listából, mert a zseniális fináléig át kell verekedni magunkat jópár undorító jeleneten. Rögtön az első percekben látjuk pl., ahogy feldühüdött parasztok egy csoportja felkeres egy festőt, végigvernek rajta jópárszor ostorral, szögeket ütnek bele a csuklójába, aztán a biztonság kedvéért mésszel is leöntik. Valljuk be, nem a legjobb ajánló ez :DD. Legszívesebben kikapcsoltam volna az első pár perc után, de bőven megérte kitartani mellette, mert Fulci a világ egyik legjobb rendezője, aki van annyira vagány, hogy a leggyomorforgatóbb jeleneteket egyúttal a legstílusosabbaká is tegye, a végeredmény pedig több, mint király.

Itt egy színházi előadás próbája zajlik egy borzasztóan ellenszenves rendező vezényletével, aki nem sokáig szemétkedhet a társulatával, mert egyszercsak egy bagolymaszkos őrült tűnik fel, aki módszeresen elkezdi mészárolni a színészeket. Színészi játék persze nincs ebben a filmben, de attól még baromi hangulatos, kiváló a zene, és bár elsősorban nem erről szól, de akadnak feszültebb pillanatai is.

A giallók királya, eszméletlen jó képek, beállítások és zenék az egyik oldalon, kevésbé tökéletes színészi játék, imprózott dialógusok és tengernyi művér a másik oldalon, a Profondo Rosso pedig olyan királyul egyesíti ezt a kettőt, hogy azt látni kell. Erős filmográfiába illeszkedik, de számomra ez Dario Argento legjobbja.

Az eleje valahogy nem fogott meg ennek a filmnek, unalmas sztori egy srácról, aki rájön, hogy a szomszédja valójában egy vámpír, lassan halad előre a sztori, de aztán van benne egy táncjelenet, ami annyira menő, hogy mégiscsak a kedvencek közé repíti az egészet. 80as évek, Chris Srandon és a Good Man in a Bad Time.

A kötelező +1 elem a listán, ugyan nem horror, de legalább figyelmeztet arra, hogy az akciófilmek között is érdemes keresni a leírt klasszikusokat. A Commandóhoz hasonló filmek emlékeztetnek mindig arra, hogy nem kell folyton a komolyságot és a mélységet keresni minden filmben, néha igenis elég egy kifogyhatatlan tárral rendelkezű gépfegyver és egy halhatatlan hős. Főleg akkor, ha az a hős John Matrix, akinek elrabolják a lányát. Schwarzeneggernek itt is baltaarca van, ezért különösen vicces, amikor az érző szívű édesapát kell eljátszania. A filmművészet legjobb egysorosai vonulnak fel egymás után. „Emlékszel? Azt mondtam, téged nyírlak ki utolsónak. Hazudtam.”