Ragyogás (Ragyogás 1.) (1980) 78% 515★

Borzongatóan jó film, kiváló színészi alakítással. Annyira hatásos hangulata van, hogy összeszorult gyomorral néztem végig. Jack Nicholson félelmetesen jó és hiteles volt.

Hát ez nagyon jó, még most is, hogy újranéztem. :-D Nekem tetszett, bírom Jack Nicholson-t, nagyon jó színész, és annyira hitelesen hozta a kattant, spoiler Nagyon bírom őt, és már nagyon kíváncsi vagyok a könyvbeli Jackre is. Remélem, hogy az is ugyanilyen jó. :-D De a feleségét játszó színésznőtől frászt kaptam, annyira idegesítő volt, szegény… XD Feliratosan néztem meg most is, és egyszerűen a nő hangja az idegeimen táncolt meg, az a ijedt arc, amit vágott állandóan pfff… Jobbat hisztizett, mint a fia, pedig ő sokkal kisebb volna. spoiler Kár, hogy eddig még nem olvastam a könyvet, ami film nagyon izgalmas volt, és a hangulat is megvolt. :-) Végig fenntartotta az érdeklődésem, Danny még mindig nagyon cuki, és még Dicket is bírtam, de Jack totál kedvenc. :-D

Ennek a filmnek köszönhetek három komoly szerelmet az életemben Stephen King, Kubrick és Jack Nicholson személyében. Egyik zseniálisabb, mint a másik.
A film mestermunka az első kis hülyemintás szőnyegtől Nicholson utolsó hajszáláig.

Bár az urbán legendák szerint maga King nem szerette, mi ezzel ne törődjünk, mert Kubrick munkáit elég sznob dolog leszólni. Kingnek elsősorban a regénytől való eltérések nem tetszettek, ami nem is a cselekményben nyilvánul meg, hanem a karakterekben és a hangulatban.
spoiler

Szóval más, ezt fogadjuk el. Aztán nézzük meg még egyszer, mert észre fogunk venni egy újabb részletet, aztán még egy újabbat és még egy újabbat. Élvezzük közben Nicholson talán legnagyobb alakítását, ámuljunk Kubrick technikáján. Úgy igazán hatásos, ha egy sötét szobában, este nézzük meg, de ha így döntünk, készüljünk fel egy álmatlan éjszakára…

A zenétől rendesen frászt kaptam xd

Ha legközelebb King regényből készült filmet akarnék nézni, akkor üssetek agyon, mert borítékolható, hogy az alapműhöz a létező legkommerszebb sekélyességgel lesz köze, a könyvtől totálisan külön történetként kezelve pedig harmatgyenge lesz!

Csakúgy, mint ahogy az Az (2017) esetében leragadtak a készítők annál, hogy „van egy gyilkos bohóc, akivel felveszi a harcot egy csapat gyerek”, addig a Ragyogás esetében is megfeneklettek azon a ponton, hogy „egy kísértet járta szállodában ragad egy család, majd apuci bekattan, és vagdalkozni kezd”, miközben a történet valódi LÉNYEGÉT nem kapták el. Mintha ezek a King adaptációs filmesek kvázi nem értenék a könyvet, amiből dolgoznak, vagy mintha csak a fülszöveget olvasnák. A már említett valódi LÉNYEG nélkül pedig a koncepció megmarad a jellegtelen, kiforratlan, horror-klisé szintjén, ami a kutyát se nyűgözi le. Az azzal kezdődő szakaszt leszámítva, amikor Jack nekiesett az ajtónak a fejszével, – khm, a könyvben rouqe ütő volt. Nem hiszem, hogy annyival többe fájt volna egy nyavalyás ütő a készítőknek, mint egy fejsze… – egyáltalán nemhogy nem élveztem, hanem le sem kötött, „be sem rántott magába” úgymond.

Az egész tálalás, a komplett hangulat rémesen steril volt, annyira nyilvánvaló volt minden egyes átkozott másodpercben, hogy egy filmet nézek, hogy a történések, a karakterek, a párbeszédek, a mozzanatok nem valóságosak, hanem egytől-egyig beállítottak, hogy az már fájdalmasan kiábrándító volt. Mire rászántam magam a film megnézésére, addigra utánaolvastam a készítésének, eljutottak hozzám bizonyos megkerülhetetlen hírek… És azt kell, hogy mondjam, Kubricknek az a köztudott mániája, miszerint képes akár hetvenszer is felvetetni egy jelenetet, hogy minden az utolsó lélegzetvételig 100%-osan olyan legyen, ahogy ő kitalálta, minden tárgy, élőlény centiméterre pontosan úgy helyezkedjen el, ahogy ő kitalálta, a várhatóval abszolút ellentétes hatást ért el. Nem precíznek, maximális teljesítményt nyújtóan tökéletesnek hatottak a képkockák, hanem megcsináltnak, ellenérzést keltően mesterkéltnek. Nem volt természetes semmi se. Még a kintről besütő fény fakó fehérségéről és a polcokon látszólagos rendezetlenséggel szanaszéjjel döntött könyvekről, az asztalra letett bögrékről is ordított, hogy BE VAGYUNK ÁLLÍTVA! Egyszerűen… hiányzott belőle az élet. Bármit is láttam, az olyan volt, mint egy sivár, száraz, halott díszlet.

A hotel? Szép, de megint csak olyan steril és lélektelen, mint egy kórházi szoba. Pedig King egy micsoda fergeteges kis szállodát írt le! Egy kész egyéniséget, akiben keveredik A vörös halál álarca és az Alice Csodaországban őrült forgatagának a hangulata… aki valami briliáns dinamikával rendelkezik, szinte lélegzik. Ami mindenféle szadista és kreatív trükköt bevet, hogy az embereket magánál tartsa, ami a szálakat irányító nagy, rafinált, kegyetlen bábmester. ':D Ehhez képest pedig lealacsonyodott szerencsétlen egy szimpla helyszínné. Ha a részletekben kiütköző könyvhűséget nézzük; Hol voltak a sövényállatok? Hol voltak a tükrös látomások? Hol volt a locsolótömlő? Hol volt a konfetti a liftben? Na, és az album? A darazsak? A SÁRGA hójáró? A dzsungelmintás, borzalmas, kék szőnyeg? Helyettük a liftből kiömlő vér, a labirintus meg a sztoikusan bámuló két kislány igencsak gyenge eresztést adtak. Arról nem is beszélve, hogy Jack és a 273-as szobában lévő nő találkozása jobb szó híján olcsó volt. „Elmondhassuk, hogy beletettünk egy fiatal nőt is teljes alakosan meztelenül.”

A teljes filmet le tudnám írni a monoton és a gépies szavakkal. Unatkoztam, teljesen érdektelenül vártam, hogy történjen már valami, miközben csak a szememet forgattam a már-már parodikus hatást kölcsönzően, hajtépésig idegőrlőn belassított „ijesztő” jeleneteknél, amin a ripacskodóan eltúlzott arckifejezések és a kötelező jellegű, üvöltő aláfestőzene csak még tovább tekerte felfelé a kakaót a nevetségesség mércéjén. Mintha nem is egy úgynevezett, nagy gonddal, egy rendezőzseni által elkészített horrorfilmet néztem volna, hanem egy olyan horrort, amit egy műfajjal szemben mérhetetlenül cinikus ember rendezett, aki szívből gyűlöli és megveti minden elemét, így megragadja az alkalmat a kárörvendő csúfolódásra. Nem tagadom, többször is megijedtem, csak a hiba ott volt, hogy nem a történésektől, a „váratlannak” szánt mozdulatoktól, hanem a félalvásomat megszakító, teljes csendből felordító zenétől – amit értelemszerűen a szereplők nem hallottak a történetben, úgyhogy nem is fogható fel megijesztési piros pontnak. Az összhatás mérhetetlenül kínos volt, ennél az American Horror Story csapatában jobban odateszik magukat, pedig az csak egy sorozat, nem „minden idők legzseniálisabb horrorfilmje”.

A színészek is fásultak és gépiesek voltak 99%-ban, őket egyébként nem hibáztatom, csak sajnálom. Tudatában, hogy milyen beteges lelki terrornak tette ki őket a rendező, nem csodálkozok, hogy olyanok voltak, mint a járkáló hullák, vagy mint akiket pillanatok választanak el a totális mentális összeomlástól.

Jack személyiségének a lényegét, egyszerűen megölték. Félreértés ne essék, szerintem a könyvben is bolond volt a kezdetektől fogva, egy időzített bomba, aki a hotel közbenjárása nélkül is bármikor robbanhatott volna. Azzal van a probléma, hogy az, az őrület, amit láttam, totálisan megalapozatlan volt, egy pszichológiai katyvasz. A könyves Jack egy ingerlékeny kis görcs, aki az élő fába is beleköt, aki állandóan keresi a konfliktust, mert Ő Bárkinek Jól Odamondhat a következményekre való tekintet nélkül, így kidobják a munkahelyekről, nem kapja meg azt a sikert, amire szerinte jogosult. Minden gondnak, így a fő elborulásnak a gyökere is abban keresendő, hogy van ez a lehetetlen természete, ami állandóan szabotálja a karrierje építésében, a karrierjében fellépő kudarcokból fakadó kisebbrendűségi komplexusa pedig még több agressziót szül, amit kényelmesebb módszert választva a szerettein ver le. Ahelyett, hogy felfogná, a hiba benne van. Tipikus és logikus. Azonban a filmes Jack, szimplán minden ok nélkül egy infantilis barom. [Akiről még csak a maga menthetetlenül sérült, nárcisztikus módján se mondható el, hogy amikor nem érzi magára nézve megterhelőnek, akkor… próbálkozik.] Azért az infantilis szót használom… mert az őrültsége számomra nem tudott fenyegető lenni. Amikor végre teljesen elborult, akkor emlékeztetett a Jokerre, de addig… szimplán megint ismétlem magam, infantilis volt, mint egy kis gonosz kismalac beütésű Mr. Bean. Újfent természetellenes, ripacs, önparódia.

Shelley miatt mélységesen fel vagyok háborodva, képtelen voltam elismeréssel, örömmel nézni, ahogy a végletekig kizsigerelt nőt alakítja, [akinek köze sincs ahhoz a Wendyhez, akit King megírt. Csak egy végtelenül gyenge, szánt szándékkal utálat kiváltására hajtóan bemutatott szimbólum volt a nőgyűlölésre. Egy céltábla, amire dobhatják a köveket] mert ez nem csak színjáték volt. Amit mutatott, az mind belülről jött, a kőkemény valóságot mutatta, ennyire tönkre lett téve a „hitelességért”. Rátesz egy lapáttal az is biztosan, hogy olvastam a történet mögött megbúvó történetet, így tisztában voltam vele, milyen áron került felvételre minden egyes jelenete… de enélkül a háttértudás nélkül is egyértelműen látszott, hogy mennyire ki van szipolyozva a színésznő, hogy retteg. Amikor szerencsétlen az ajtó mögé simulva, sírva, sikoltozva reszketett, miközben azt hajtogatta, hogy „Kérlek, Jack”, akkor szabály szerint megpattant bennem valami a feléje tanúsított szánalomtól és a rendező felé tanúsított dühtől. Megjött a kedvem a pofozkodáshoz, amiért ezt hagyták. Mert azon a ponton látszott, hogy egy olyan apró darabokra tört, lelki ronccsá lett nyomorítva, ami mélységében helyrehozhatatlan. Hogy már sosem lesz mentálisan egészséges ember belőle. És jé! Amikor visszatért a köztudatba hosszabb távollét után, akkor már azt állította, hogy az autója fényszóróival kommunikál a földönkívüliekkel… :P Ez… egyenesen undorító, én biztosan büntettem volna azért, amit vele tettek. Ez nem több, mint szadista kínzás. Ami azt illeti… látszik Kubrick tekintetén, hogy zavarodott, így nincs min csodálkozni.

Danny is a könyvben elvileg egy nagyon okos kisgyerek, itt meg… bamba, bábszerű… inkább tűnt szegény visszamaradottnak, mint az átlagnál különbnek. Tony szála is teljesen el lett tolva, a Dickkel lefolytatott beszélgetése egy nagy nulla volt, mint ahogy a kapcsolatuk is, mint ahogy magának a ragyogás képességnek a bemutatása.

A kép ötlete a falon tetszett a végén, de a Jack sorsát illető befejezés is gagyi lett szerintem, a könyvé sokkal jobb lett még úgy is, hogy az arról írt kritikámban kitértem rá, valami nagyobb durranást vártam a zárástól. Az az elvárásaimtól lemaradó finálé is jobb lett, mint ez.

Ami azt illeti… ezer százalékosan meg tudom érteni, hogy miért utálta King annyira ezt a filmet. Bőven rászolgált.

OFF: Amikor ezek után azt olvasom kritikákban, hogy a nézőknek is kedvük lett volna feldarabolni Wendy-t / Shelley-t, annyira idegesítőnek találták, hogy legszívesebben össze-vissza verték, majd megölték volna, akkor én is indíttatást érzek rá, hogy valami éles tárgyhoz nyúljak, csak más céllal. :P

Ha valamilyen nagyobb hotelben szállok meg nyáron, mindig eszembe jut a Ragyogás. Elképzelem milyen lehet az épület téli időszakban, üres folyosókkal, néptelen termekkel. És persze ott van a 237-es szoba.
Az egész film furcsa hangulatú, nyomasztó, már az elején se normális senki benne.
A kis srác is eleve már nagyon furcsa a beszélő ujjával. De ilyet eljátszani ennyi idősen, szerintem kemény lehetett, a nyáladzó fejek és hasonlók.
Nicholson is tökéletes a szerepre, az elején már őrült a nézése. (bár így nincs fokozat, hogy bekattan). Shelley Duvall-ról olvastam, hogy tönkretette ez a szerep.. így megint másképp lehet tekinteni a filmre.

Ó, de kár, hogy ezt nem 25-30 évvel ezelőtt láttam. Bár valószínű, akkor sosem mentem volna családi nyaralásra :-)
A hangulata nagyon tetszett, mintha tényleg beleszippantottam volna egy Stephen King könyvbe. Nicholson egész addig ijesztő volt, amíg nem vált őrültté. Onnantól sajnos csak idiótának tűnt, mintsem rémisztőnek… Viszont az asszonytól végig a frász kerülgetett. Szerelmük gyümölcse meg maga volt a creepy istenség.

Jack Nicholson hatalmasat alakít ebben a filmben,azóta is félek tőle egy kicsit.

Ez a kép, ami először jelenik meg a lelki szemeim előtt Jack Nicholsonról. Pár éve újranéztem, még akkor is bejött, tizenegykét évesen pedig természetesen ettől is betojtam.

Update 2016. októberében:
Mint sok másik horrort, ezt is a bátyámmal néztem meg gyerekfejjel. Egyre inkább úgy érzem, ki akart engem csinálni idegileg. (Megkérdezem majd, de persze nem fogja bevallani.) Azt nem tudom, hogy sikerült-e neki. A hangok nem mondják meg. Ez a film mérhetetlenül nyomasztó és creepy felnőtt fejjel, harmadik nézésre is. A kiscsávótól a hideg kirázott és Jack Nicholson arcát is nagyon szeretném egy időre elfelejteni. Nem is nyolc, hanem kilenc és fél csillag lenne, ha lenne olyan.

Sosem volt nagy kedvencem. Átkozottul hosszú és vontatott ahhoz képest, hogy igazából alig történik benne valami, mégsem firtatom a zsenialitását. Az elszigeteltség érzése ugyanis szinte végig tapintható, a lassú tempó ellenére pedig végig feszült marad. Emellett sajnos megértem, hogy a hosszal lehetett csak igazán érzékeltetni, hogy mennyi idő alatt játszódik le a cselekmény, így ezt sem róhattam föl hibának, mikor az értékelésre került a sor. Természetesen mindez nem lenne elég, ha nincs Jack Nicholson aranyat érő, pszichopata mimikája, amitől a nézőt kb. végig a frász kerülgeti. Gondoljunk csak bele: Hónapokig összezárva egy olyan emberrel, aki ilyen fejeket vág… spoiler
A két pont levonást részben az irritáló Shelley Duvall és a Danny-t alakító Danny (XD) kapja, akiket pár hónap összezártság után valószínűleg én is baltával kergettem volna. Persze nélkülük is van bajom, hisz hiába szeretem a gondolkodtató rejtélyeket, a film feláldozta az érthetőséget a művésziesség oltárán, ezáltal pedig zéró magyarázattal szolgál a felmerülő kérdéseink túlnyomó részére. (Ezt szerencsére valamelyest orvosolta a folytatás.) Ajánlott klasszikus, de joggal lett megosztó darab.
ui.: Plusz pont a „rejtett” Oreo és Heinz reklámnak. XD